5.fejezet

Nem tudta, mit veszített,  de a téren, a híd alatt,  az ágyban, a csókban, a zsebében valamit mindig kutat.

Hazafelé utat természetesen egymás ugratásával tettük meg. A ház elé érve láttam, hogy Mike kocsija a felhajtón parkol.

-         Akkor show time.- húztam Niallt fel a lépcsőn.

-         Hahóó – kiabáltam már az ajtón belépve.

-         Konyha- kiabált vissza Mike. Levettük a cipőt, meg mindent. Intettem Niall-nak, hogy várjon egy kicsit.

-         Szia – léptem, be az említett helységbe. Pont kajált.

-         Kérsz te is? – mutatott mikrós pizzájára.

-         Köszi, kihagyom. Hoztam valakit. – vágtam a közepébe.

-         És kit? – kíváncsiskodott. Niall pedig belépett a szobába.

-         Hello Mike – intett félszegen.

-         Niall. –pattant fel Mike a székről. – Hogy, hogy itt? Jól vagy, minden oké? Honnan is ismeritek egymást? – csak úgy záporoztak a kérdései. Egy kő, vagyis inkább egy hegy gurult le a szívemről. Meg vagyunk mentve. Örömittasan néztem Niallra, aki észrevétlenül rám kacsintott, majd leült és mesélni kezdtünk. Olyan jó volt velük beszélgetni, el sem hiszitek. Mintha ezer éve ismernénk egymást. Mike-al elmeséltük a cikis sztorikat és ők ketten is meséltek a kapcsolatukról. És ekkor jött a második forduló. Eddig a Chachi - Niall páros áll nyerésre, de a történtek után a szóló Mike könnyű szerrel az élre törhet, és ezzel visszadobná a hegyet a szívemre.

-         És mi van Louissal? – kérdezte Mike, hangjában pedig megjelent az irónia. Ajaj, nagy a baj.

-         Hát ezt vele kéne megbeszélned… - mintha Niall kicsit beijedt volna. Azt hittem Mike erre robban és elkezd kiabálni, de semmi ilyesmi. Az asztalon könyöklő kezébe simította arcát, egy óriási sóhaj kísértében. Összeszorult a szívem, inkább ordítana, még azt is jobban viselném, mint ezt látni. Nem sok kellet, hogy elsírjam magam. Odaléptem mögé és a hátához simultam, mint egy kiscica. Átöleltem a nyakát, ő pedig megfogta a kezem.

-         Tudom, hogy nehéz, de kérlek, beszélj vele. Mire megyünk a barátságban, ha nem vagyunk hajlandók megbocsátani egymásnak apró hibáinkat?

-         Apró hiba? – horkant fel. – Elfelejtett, hónapokig egy kurva üzenetet nem volt képes leírni. – kezdett ideges lenni, ami valljuk be, nem meglepő.

-         Üzeneteket kapott, oké?- mondta hirtelen Niall – nem rajongótól, fenyegetőek voltak, és a képek téged és Amanadát ábrázolták többnyire. A rendőrséghez nem fordulhatott, és így az mellett döntött, hogy inkább kiszáll az életetekből…

-         De, de ..én nem.. – Mike csak hebegett-habogott. – de neki nincs baja ugye? – vélt kétségbe esetté a hangja. Elmosolyodtam.

-         Nem, mióta nem találkoztok, nem kap leveleket, se képeket. Azóta minden „rendben” – rajzolt nyuszi füleket a levegőbe Niall. – Azt leszámítva, hogy Lousi ki van készülve. Nem tudja, mi van veletek. El sem tudod képzelni hányszor jár a környéken. Kérdezősködik meg ilyenek. Mike, azt az egyet ne felejtsd el, hogy miattatok teszi, hogy ne függjön az életetek tőle. Vannak néha kiborulásai, akkor mindig azt mondja, befejezi ezt az egészet és idejön. – Niall is megviselte a dolog, ahogy ott ült, vállai megereszkedtek és fejét lehajtotta beszéd közben. 2 napja ismerem, mégis oda akarok menni és megvigasztalni. Nagyon rossz volt látni.

-         De miért nem szólt? Biztos megoldottuk volna…- értetlenkedett Mike.

-         Ezt tartotta a legjobb ötletnek. – mormogta a szőke srác.

Hatalmas csend telepedett a szobára. Nem az a kínos, inkább az a nyomasztó, fullasztó csend. A fali órára lestem, már fél 11. Niall követte tekintetem és meglepődés suhant át arcán. Gondolom egyre gondoltunk, miszerint, hogy elrepült az idő…

-         Nos köszönök mindent- állt fel az asztaltól. – Mike, gondolkodj el, te mit tettél volna az ő helyébe. Most már tudod a hátterét a dolognak, amit Louis vagy nagyon meg fog köszönni vagy szimplán megver - húzta fel vállát nem törődöm stílusban. Felnevettem. Mike is elmosolyodott.

-         Tényleg nem változtál semmit – állt fel Mike is és kezet ráztak.

-         Kikísérlek- indultam ki, nyomomban Niall-al.

-         Szerinted? – kérdezte mikor cipőt húztunk.

-         Ezt majd csak holnap tudom meg mondani. Most lefekszik, bemegyek majd hozzá, lehet, hogy megkér, aludjak vele, mert egyedül van, vagy szeretne egyedül lenni, nem tudom.

-         És nekünk melyik a jobb?

-         Ha velem akar lenni, akkor beszélni fog, el akarja mondani mi nyomja a szívét- sóhajtottam, ha beigazolódik hosszú estém lesz, holnap meg még hosszabb napom, de ezzel nem tudok most fogalakozni, lényeg hogy rendbe jöjjenek Mike dolgai, addig úgysem költözöm el… Kiértünk a teraszra.

-         Arra gondoltam holnap vagy holnapután összehozhatnánk őket, már az sem érdekel, ha Mike is tud róla, így már biztosan belemegy. – gondolkodtam el.

-         Biztosan – helyeselt Naill. – Holnap este nem jó, mert fellépésünk van Dartford-ban. De holnapután jó, majd beszélek a fiúkkal is. Lousinak szóljak?

-         Nem tudom, ahogy gondolod. Te ismered, te tudod mi a jobb neki, ha tudja vagy, ha nem…

-         Rendben, majd megbeszéljük, de tényleg megyek, holnap hosszú napod lesz, én meg feltartalak..

-         Ugyan már, szerintem Mike se fogja megkönnyíteni, szal épp mindegy. – mosolyodtam el. Megölelt, hirtelen, de jól esően. Abban a pillanatban, amint megéreztem, milyen szorosan fonja körém kezét, érzetem, hogy nagyobb szükségem van most erre, mint bármi másra. És neki is. Belefúrta fejét a nyakamba, éreztem, ahogy megnyugszik és levegő vétele is egyenletes lesz.

-         Köszönöm szépen – suttogta fülembe. Nem tudtam, mit is köszön meg pontosan, de valahogy nem is számított.

-         Én köszönöm – suttogtam vissza, mosoly szaladt a számra. Elengedtem és hátrébb léptem. Mindketten tudtuk, nincs szó többről, mint barátság, vagyis reméltem ő is csak barátként tekint rám. Elmosolyodtam. Számot cseréltünk, majd elment.

Bemenetem a házba. Amanda a nappaliban ült, Tv-t nézett és újságokat olvasott. Leültem mellé.

-         Mit csinálsz holnap? – érdeklődtem

-         Nem terveztem semmi különlegeset. Miért?

-         Hát arra gondoltam eljöhetnél velem vásárolni. Tudod a házba szőnyegek, párnák, lámpák.. stb. Segítesz?

-         Vásárolni? Viccelsz? Persze, hogy segítek- felelte örömittasan.

-         Remek- ujjongtam én is- köszönöm szépen. Olyan 10-11 felé indulnánk. Attól függ, hogy kelünk fel. – felnevetett.

-         Ez csak nálad probléma Chachi. –Nyomtam egy cuppanóst az arcára, majd felmentem az emeletre. Azon gondolkodtam, hogy Amandának is jót fog tenni a Louissal való kibékülés… Elmentem letussolni. Felvettem egy fekete trikót és egy hosszú anyuféle melegítő nadrágot. Anyukám varró nő és terveztünk közösen egy gatyát. Imádom, a fél életem ebben élem le. Unisex, szóval fiú és lány is viselheti. Átmentem Mike-hoz. Az ablak elé húzott széken ült. Lábát felhúzta, fejét kissé hátra hajtotta a támlára és a plafont bámulta. Hol van ilyenkor Edward Cullen? Csak kiolvasná a fejéből és meg lenne mentve a világ. Vagy legalább is a világ egyik gondja. Megráztam fejem, ezzel kiűztem ostoba gondolataim és odamentem hozzá. Megsimítottam a haját, kinyitotta a szemét, ami kétségbe esést tükrözött. Felállt, majd megfogta a kezem és az ágyhoz vezetett. Szóval itt töltöm az estét…

-         Hogy érzed magad? – kérdeztem

-         Hát voltam már jobban is. Két gondolat űzi az agyamban egymást, az egyik az hogy egy idióta, mert nem volt képes szólni és inkább meg futamodott. A másik pedig az hogy, mennyi mindenről lemondott miattunk és, hogy mekkora szíve van. Mikor az egyikre gondolok, hirtelen a semmiből jön a másik is.

-         Arra még nem gondoltál, hogy mind kettő igaz lehet? Hogy az egyik, követi a másikat? Idióta, mert nem szólt és inkább magatokra hagyott, amiből az jön le, hogy inkább szenved, minthogy bármi bajotok legyen, azaz szert titeket. Mike, ez annyira egyértelmű, nem tudom, miért kell ezen rágnod magad. Ne felejtsd el Mike, ahhoz, hogy gyűlöld, valaha szeretned is kellett.

-         Tudom, tudom Chachi tudom, de azt érzem, ez valahogy nem stimmel..

-         Jaj, istenem. Ha bármikor azt mered mondani, hogy, a nők bonyolítják túl a dolgokat, megütlek. – fenyegettem meg.

-         Pff… nem mered – vigyorogott gonoszan. Tudtam, hogy a csatát a Chachi – Niall páros nyerte. Ráugrottam és elkezdem csikizni, de a tervem rossz irányt vett, mikor erő hiányában alul maradtam és ő kezdett engem csikizni. A sikítozásra Amanda is bejött és kitört a nőuralom.

Másnap reggel fél 12-kor keltem, ujaj. Mindhárman Mike szobájába aludtunk. Ő aludt középen, mi ketten lányok a két oldalán, még jó, hogy nagy ágya van. Mivel kb. 3 volt mikor elaludtunk, addig vicceket meséltünk és minden nevettünk, szerintem veletek is volt már olyan, hogy a semmin nevetsz, meg azon, hogy a másik, hogy nevet a semmin. Bolondok közt, a normális ember is bolond lesz. Alkalmazkodás, Jah, asszem így hívják. Ahhoz képest, hogy eddig szűkös volt a hely, most az egész ágyon fekszem keresztben, remélem nem túrtam ki senkit, na jó mégsem, inkább abban reménykedem, hogy Mike-ot túrtam le az ágyról, gonoszan elvigyorodtam, majd el is nevettem magam, valaki nagyon rossz hatással van rám…      

Lementem a lépcsőn és halottam, ahogy az Audi kifordul a feljáróról. Még csak most ment volna el? Lepődtem meg.

Körbenéztem, de Amandtát nem találtam sehol sem. Vissza mentem és benéztem a szobájába. A szekrénye előtt ült és idegesen dobálta szét a ruháit az egész szobában. Beljebb léptem.

-         Segítsek? – kérdeztem kedvesen.

-         Nem tudsz, mivel nincs egy rendes ruhám se. – mormogta dühösen. Szétnéztem a szobába. Kapásból 80 darab ruhát láttam, amit 100 féle képen lehet felvenni, egy fáradt sóhaj kíséretében felkaptam egy farmernadrágot és egy vastag csíkos, színes felsőt, ami bővebb volt. Rám nézett, elmosolyodott.

-         Minden könnyebben megy egy kis mosollyal. –néztem rá. Kezébe nyomtam a ruhákat, majd elmentem a fürdőbe. Fogat mostam, megfésülködtem, hajamat szabadon hagytam. Egy kis szempilla spirál és némi alapozó után, átvágtattam a szobámba. Felvettem egy fekete passzos nadrágot és egy szürke feslőt, aminek a bal nyaki résznél egy fekete masni volt. Előhalásztam a fekete topánkám, aminek meg szürke masni volt az orrán. Egy fekete táskába összeszedtem minden és késznek nyilvánítva magam lementem. Már dél elmúlt 10 perccel, mikor taxit hívtunk és bejutottunk a belvárosba. Egész délelőtt csak mászkáltunk és rendeltük a cuccokat. A világos pasztel színek fogják uralni a házat. A bézs, a szürke, a zöld, a lila, a rózsaszín és a sárga lágyabb színei. Háromkor beültünk egy gyors étterembe. Elhatároztam, hogy elmondom mi történt tegnap. Mindent.

-         Tudod ki segített tegnap a házfestésben meg ilyenekben? – puhatolóztam.

-         Talán Mike? – szerintem nem tudta hová tenni, ezt a kérdés, hisz ő úgy tudja, hogy rajtuk kívül nem igen van más ismerősöm itt. Tévedett.

-         Nem, nem Mike… Niall.

-         Milyen Niall? – értetlenkedett. Nem válaszoltam, csak nyomatékosítva ránéztem. - Niall Horan- suttogta. Mire bólintottam.

-         Egy kávézóban összeütköztünk, majd egy közeli parkban ismét egymásba botlottunk. Meséltem neki, vagyis inkább Matt-nek a házról és arról, hogy nincs, aki segítsen költözni. Erre ő felajánlotta, hogy segít, persze én nem tudtam ki ő, mivel állandóan sapkában és szemüvegben mászkált. Tegnap vele voltam egész nap és haza is kísért. És be is jött. Beszélt Mike-al. – Amanda csak ott ült és nem szólalt meg. Fogalmam sem volt, hogy hogyan is fogja érinteni a dolog.

-         Valószínűleg, holnap találkoznak majd, Louis és Mike.- fejeztem be.

-         Én is beszélhetek vele? – ekkor láttam először, hogy ő még csak 15. Annyira felelősség teljesen csinál mindig mindent, mintha még nálam is öregebb lenne. Mondjuk, én egy idióta vagyok, úgyhogy nem nagy teljesítmény nálam felnőttesebben viselkedni…

-         Persze, már akár holnap is, csak szeretném először, ha ők ketten megbeszélnék a dolgokat. Remélem megérted.. – csak nem ezen fog elbukni a dolog.

-         Meg, hisz tudom, mit jelentenek egymásnak- mosolyodott el- De Chachi, miért nem beszél velünk Louis olyan rég óta?  - ettől féltem.

-         Amanda, ezt vele beszéld meg. Én nem ismerem, nem tudom milyen ember. Majd vele megbeszéled, oké? – nem akartam belefolyni, mondjuk így is nyakig benne vagyok, de ez már tényleg nem rám tartozik, Niall lehet, hogy elmondhatta Mike-nak, de én nem vagyok itt senki, hogy Amanda tőlem tudjon meg bármit is.

-         Rendben, csak tudod annyira régen beszéltem vele. A Tv-ben meg a lapokban ki tudja mi az igaz és mi nem. Meg tényleg nagyon hiányzik, maga Louis. Annyira remek ember és mindig tudja, mit kell tenni, ha fáj, ha jó, vagy ha csak szimplán unatkozol. – vigyorgott.

Uhh, milyen remek emberek, szerintem én nem tudnám ilyen könnyen elfogadni, ha a féléve látott rokonomról nem adnának ki megfelelő információt. Lehet, hogy ezért vagyok kevesebb, mint Am? Elmentünk még egy-két boltba, de fél öttől már csak a ruhák érdekeltek minket. Nagyszerű napot töltöttünk együtt. Minden napra egy jó barát. Hazafelé beugrottunk, még a jövendőbeli házamba. Ott viszont furcsa dolog várt. A fű le volt nyírva, az ablakok ki voltak pucolva kívülről és a kerítés is rendbe lett hozva. Ezeket biztos nem én csináltam, hisz azon gondolkodtam még a múltkor, hogy vegyek egy fűnyírót, vagy kérjek kölcsön mondjuk Emily-től, mivel Mike-é tönkre ment. 

           Felmentem a kis lépcsőn a teraszra, a lábtörlőn egy papír volt.

Kedves Cailín! (:

Mivel nem tudok segíteni vásárolni, így a fiúkkal eljöttünk és kicsit rendbe tettük a kertet. Remélem nem gond. Mást is csináltunk volna, ha lett volna kulcsom, de mint ahogy nem volt, csak ezt tudtam megtenni a jövőd érdekében. ;)

Holnap délben benézek és segítek. Megadtam Louisnak a számod a találkozó miatt, gondoltam te jobban értesz hozzá, így átruháztam a szervezés jogát, lényeg, hogy Louis még keresni fog a nap folyamán.

Remélem mindent megtaláltatok, akkor holnap..

                                                                                   Puszi: Naill

       Ezt egyszerűen nem hiszem el. Annyira, jézus… Odaadtam Amandának a levelet, hogy elolvassa. Én meg az ajtóhoz fordultam és kinyitottam, ezzel eltakarva Am elől a könnyes szemem. Nagyon érzékeny vagyok, így sokat sírok. Szinte minden filmen, akár vicces akár nem. Matt mindig azzal piszkált, hogy síró-picsogó vagyok. Jó tény, hogy tényleg sokat sírok, de nem hisztiből. Legalább is néha nem , na jó viccelek nem szoktam hisztizni … annyit.

-         Naill semmit sem változott- lépett be az ajtón Am, hatalmas mosolyával. 

-         Majd később mindenkép felhívom- bizonygattam. Ezt nem hagyhatom figyelmen kívül.

-         De jó, tetszik, hogy minden fehér. – mondta Am körbe nézve.

-         Tényleg jó? Nem tudtam mi legyen, így az arany középút mellet döntöttem. – vigyorogtam rá.

-         És tökéletes döntés volt, ha ideképzelem a bútorokat, jaj csodás lesz. – mintha az ő lakása lenne.

Haza indultunk Am-al, közben pedig arról beszélgettünk milyen legyen a szobám. Én valami teljesen ellentétesre gondoltam, mint a nappali-konyha rész, azaz semmi fehér.  De nem jut eszembe semmi olyan amire azt mondanám Wow. Mindegy, majd nézelődőm a neten, meg újságokban, Am-nak úgyis annyi van…

Már este 7 volt, mikor csörgött a telefonom. Sütit sütöttem Mike-nak, tiszta liszt és tojás voltam…

-         Halló? – a hívó ismeretlen volt.

-         Szia, Louis Tomlinson vagyok, Olíviát keresem- szólt bele egy lágy, mégis férfias hang. Áhán, ahogy Naill ígért, tényleg, majd felkel hívnom.

-         Szia Olívia vagyok, de csak Chachi.

-         Szóval csak Chachi- olyan hülyén mondta, hogy elnevettem magam. - most mi van? – hangja megszeppent.

-         Semmi, semmi- vigyorogtam- Szóval Mike imádja a kínait. A Hayden parkkal szemben van egy étterem, különböző nemzetiségű kajákkal, hogy ha mondjuk te nem vagy oda a kínaiért. Este 8-ra foglaltam egy asztalt, Tomlinson névre, úgyhogy tudják, hogy mész, ne hogy meglepődj. Megbeszéltem Amandával, hogy olyan fél 10 magasságában csatlakozik, majd hozzátok vagy még később, hogy meg tudjatok beszélni, minden apróságot. Én és Niall is ott leszünk az étteremben, ha bármi baj lenne, persze messze tőletek. Neked csak annyi a dolgod, hogy összeszeded a gondolataid és Mike elé állsz vagy ülsz és elmondod neki szépen, mi, merre és meddig. Ez gondolom egyedül is menni fog, vagyis reménykedem benne. Mike nem tud róla, de valószínű sejti, hogy a közeljövőben beszélni fogtok. Azt még nem tudom, hogy elmondom-e neki, hogy ez holnap van, vagy sem, de ez neked lényegtelen. Ne késs egy percet sem, különben én tiltom el tőled Mike-ot és Am-ot. Rendben?

-         Hűű, ömm rendben. Nyolcra a Hayden parkkal szemben.

-         Legyen 19:50 biztos, ami biztos. – Hallottam, ahogy nyílik a bejárati ajtó, nem tudom, hogy Am vagy Mike, de nem is lényeg. – Le kell tennem, akkor holnap. Szia. - nem vártam meg, hogy válaszoljon, érezze, úgy hogy még nem a szívem csücske…

-         Szia - lépett be Mike, köpenybe – Ne már, hogy sütit csináltál. – ámuldozott.

-         De bizony – vigyorogtam- Amerikai csokis keksz, ahogy te szereted.

-         Mindig tudod, mire vágyom. Figyelj Chachi, megadod Emily számát? – jó láttam, hogy elpirult?

-         Meg, de minek is? – kérdeztem sejtelmesen vigyorogva, mintha nem tudnám. 

-         Csak jó szomszédi viszony. – felelte titokzatosan. Mire felnevettem. Ismét ajtócsapódás, majd egy világos hajzuhatag és valaki belém rohant.

-         Chachi, Chachi- kiabálta Amanda a fülembe, túlságosan is vidáman. Ez a jelenet kíséretiesen hasonlít, arra mikor megérkezetem és Mike ugyan ilyen hévvel, hanem nagyobbal, a nyakamba ugrott, ugyan ezt kiabálva. Le sem tagadhatják, hogy testvérek. 

-         Találkoztam valakivel…- újságolta boldogan. Erre Mike felugrott a székről.

-         Mi van? – majdnem elnevettem magam.

-         Olyan cuki, fekete haja van és kb. 170 cm, tengerkék szem, barna bőr, kocka has, jahj – rogyott le a székre, kézfejét a homlokára illesztette. És Mike ekkor robbant.

-         Mi az, hogy cuki meg hasonlók. Egyáltalán hol találkoztatok? És hogy hívják? Biztos, hogy nem láthatod többet! – tajtékzott Mike.

-         Nekem nem mondhatod meg kivel és mikor találkozom. Nem vagy az apám- vált mérgessé Am. A nagy családi vitát megelőzve közbeszóltam.

-         Rendben, Am te most szépen felmész és megvársz engem, utána meg mindent elmesélsz. – néztem rá. Mire felállt, és felviharzott dühösen. – Te pedig lenyugodsz és meghallgatsz világos? – néztem Mike-ra. Ő pedig megadóan visszarogyott a székbe. És kezdettét vette először az idősebb, majd a fiatalabb Tomlinson fejmosása.

Az "anyuféle" gatya :DD

4.fejezet

Mit sem ér az élet, ha nem vakmerő kaland.

Miközben ezen gondolkodtam leült mellém valaki. Ránéztem és meglepődtem, mert a reggeli srác volt a kávézóból. Megint sapka volt rajta, egy Ran bay napszemüveg, a pulcsija pedig teljesen fel volt húzva. Ismét túl lengének éreztem magam mellette.

-         Helló Mr. Idegen- köszöntem mosolyogva

-         Helló Miss. Idegen- vigyorgott. – Mizu?

-         Semmi, elmélkedem a világ nagy dolgairól. – sóhajtottam - És veled? Mindenhová így jársz? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

-         Mondom, muszáj. Ha ezek nem volnának rajtam, nem ülhetnék most itt

-         Oké, te tudod – rántottam vállat. Kíváncsi vagyok ki is ő valójában… Megrezzent a telefonom. Matt volt.

-         Bocsi, de ezt fel kell vennem- néztem a szőke srácra, mire ő bólintott.

-         Szia Matthew- utálta, ha így hívom.

-         Hellóka nyalóka- muszáj volt elnevetnem magam. Én köszöntöm mindig így, kb. 10 évesen.

-         Mi történt Rómeó? – kérdeztem még mindig nevetve.

-         Szerelmes vagyok. – bazsalygott.

-         Tudtam – kiáltottam fel győzelemittasan, mire a szőke srác felkapta fejét a földről, amit eddig vizslatott és elvigyorodott. - Mikor reggel beszéltünk, hallottam rajtad, hogy fura vagy… 

-         Ennyire átlátszó lennék?

-         És még csak nem is láttalak, a hangodon hallottam. Na, ki a király? – villogtam, kicsit eltorzított hangon, mire bátyám és Mr. Idegen egyszerre nevettek fel.

-         Holnap kezdem a költözést, de Mike dolgozik, így se vásárolni, se festeni, se pakolni nem tud segíteni, soha nem leszek kész szombatig. – panaszoltam el bánatom tesómnak.

-         Hát drága, egyetlen hugicám, majd kicombosodsz- röhögött Matt.

-         Ha-ha-ha, remek vicc volt- gúnyolódtam, persze nem hatotta meg és tovább röhögött. Jellemző…

-         Jól van, én ezt nem hallgatom – címszóval letettem. Vessen magára.

-         És még ő a 19 pff.. – mormogtam félhangosan.

-         Pasi vagy haver? - kérdezte Mr. Idegen vigyorogva.

-         Tesó – ráztam lemondóan a feje,

-         Elköltözöl?

-         Hát, inkább ide költözöm. Kb. két hete vagyok az országban, csak eddig az egyik barátomnál laktam

-         És megunta a vicceidet? – kérdezte röhögve. Mire én szem forgatva válaszoltam. Egyik rosszabb, mint a másik.

-         Nem csak valószínű tovább maradok, és nem akarok nyűg lenni Mike nyakán. Egy kis önállóság.

-         Értem, és eddig hol éltél? 

-         Miamiban 4 évig előtte Magyarországon 5 évig, de egyébként Texasban születtem.

-         Ejha. Az szép. És nem volt rossz ennyit költözni?

-         Hát igazság szerint én élveztem. Szeretem a változatosságot, az mindig jó. –mosolyogtam.

-         Na, ez igaz- mosolyodott el ő is. – De hogy, hogy most itt vagy és egyedül?

-         Hát, öhmm- hirtelen nem tudtam elmondjam-e neki, vagy ne, de végül a nem mellett döntöttem, hisz azt se tudom ki ő. Nem mutatkozik be, ergó nem bízik bennem, akkor én miért bízzak benne? - Tudod egyrészt már régen láttam Mike-ot. Meg kicsit összekavarodtak a dolgok otthon így eljöttem. Tudod változás…

-         Problémás szülök?- érdeklődött 

-         Dehogy, imádni valóan cuki szüleim vannak- mire felnevetett- inkább a barátaimmal voltak gondok.

-         Ühüm – hümmögött. Hát jól van.

-         És te itt élsz Londonba? – kérdeztem. Lesz, ami lesz.

-         Igen egy másfél éve, Írországban születtem.

-         Ne már- hüledeztem- imádom azt az országot. A kis manókat, meg a zöld lóherét. Jajj- ujjongtam. Ő csak nevetett gyerekes örömömön.

-         Minek nem tudsz örülni- rázta hitetlen vigyorral a fejét- és milyen volt a táncórád?- ez meglepett, emlékszik ilyen apróságokra?

-         Fantasztikus. Ez a legjobb szó rá. Kiskorom óta táncolok, és mint minden új helyen most is kerestem egy új sulit. Na, jó hazudok, mert, erre véletlen akadtam rá, de lényeg a lényeg, hogy van és nagyon jó. Annyira átkozottul tökéletes volt, minden perce, nem is tudom mikor volt utoljára ilyen élvezetes a tánc. Tudod Miamiban valami nem volt jó, pedig ott ismertem mindenkit az elejétől fogva, de volt olyan, hogy kedvem is alig volt elmenni az órára. Az meg milyen gáz már? Vagyis mióta az eszemet tudom, táncolok, és ha nem szívesen csinálom, akkor nem is megy olyan jól. Talán ez is közrejátszott a költözésben, és… - hirtelen megakadtam. Ez túl sok információ, még Mattnek vagy Mikenak sem mondtam el, hogy az utóbbi időben a tánc sem az igazi.

-         Valami baj van? – kérdezte.

-         Jah, nem csak kicsit sokat beszélek már megint- ügyes mentés Olívia. Felnevetett.

-         Igazából jó volt hallani, hogy milyen szenvedéllyel beszélsz a táncról, hogy mennyire élvezted a mait vagy milyen kétségbe ejtett, hogy eddig nem volt jó. Hallottam a hangodon. - mosolygott. De édes… - De megértem, hisz nekem az éneklés, olyan, mint neked a tánc. Mindig és bárhol.

-         Ohh, szóval egy énekessel van dolgom. Hmm, egyre közelebb kerülök a megfejtéshez. – vigyorogtam győzelem ittasan, mintha már tudnám ki is ő valójában…

-         Hát hajrá, egyébként én tudok valakit, aki szívesen segítene költözködni- húzta ki magát büszkén.

-         Tán te? – lepődtem meg

-         Most mért? – kérdezte sértődötten – Nem vagyok elég jó?

-         De, de biztosan. Csak tudod elég nehéz belemenni egy olyan ajánlatába, akit nem is ismerek, és aki nem hajlandó rendesen bemutatkozni.

-         Ezt most úgy mondod, mintha te bemutatkoztál volna. - forgatta szemeit.

-         Olívia Irene Gonzales – nyújtottam felé a kezem

-         Örvendek. És melyiket használod? Olívia vagy Irene?

-         Chachi – vágtam rá egyből, mire felnevetett.

-         De nem is így mutatkoztál be.

-         Jó, de ezt használom…

-         És milyen név az, hogy Chachi?

-         Hát tudod, spanyol családból származom, a kislányt úgy mondják, hogy muchachita. Én vagyok a legkisebb. Innen jött a Chachi.

-         Mekkora már. Ír országban Cailín (ejtsd :Csájlin). Akkor én így foglak hívni – felnevettem. Ez most komoly?

-         De engem Chachinak hívnak- ellenkeztem nevetve.

-         Igen, mások úgy hívnak, én nem.

-         De csak akkor, ha elmondod a te neved. – ajánlottam.  

-         Etain (ejtsd :Itön)- mondta habozva.

-         Aham, szép név – mindketten tudok, hogy hazudik. - Hát Etain örvendek, de mennem kell, Mike már biztosan vár.

-         Hééé várj, akkor most ne segítsek? Tudod, költözöl meg minden…

-         Nem kell, köszi, inkább egyedül is megoldom. Nem kell velem lenned, vagy akár hazudnod.

-         Ja, de nem azért nem mutatkozom be, mert nem akarok, vagy, mert csak ki akarlak használni, hanem mert nem tehetem, még nem. – fogalmam sincs, hogy hazudik-e. - Esküszöm, holnap bemutatkozom, és ha nem oké eltűnők a közeledből, rendben?- Nem, nincs rendben.

-         Oké- sóhajtottam. Mi? Nem is!- Backeer street 2222- hülye, hülye Olivia.

-         Rendben holnap 10-kor ott találkozunk. - állt fel a padról. – Cailín- hajolt meg, majd elsétált. Hogy én mekkora barom vagyok, csaptam a homlokomra, hisz vadidegen. Kételkedtem a szavában és reménykedtem, hogy csak üres duma volt, és nem is jön el. Egész este ezen agyaltam, Mike meg is jegyezte, hogy szétszórtabb vagyok az eddiginél is, amit én a próbával magyaráztam, meg az új házzal. Hazug vagyok…

Másnap reggel fél 10-kor keltem, ami azt jelenti késésben vagyok, bár úgy se jön el Mr. Hazudós Világsztár, de akkor is… gyorsan megreggeliztem. Felvette egy farmer rövidnadrágot és egy I♥NY-os pólót, amiből tudtam, hogy több van, így nem sajnáltam. Tornacipőt húztam, hajam kontyba kötöttem a fejem tetején, majd elindultam. 10 óra előtt 10 perccel, kicsit késni fogok, de csak stílusosan. Tök gyorsan oda értem, 10:02-öt mutatott az óra, pedig mikor Mike-al jöttem ráadásul kocsival, hosszabban tűnt, bár megálltunk tankolni asszem, mind1.

Megint ámulatba ejtett a házam, de jó kimondani, jaj.

Senki sehol, nem is lepődőm meg. Kinyitottam az ajtót, majd beljebb, mentem. A hétvégén Mike-al elhoztunk minden cuccot, festéket, takarító szereket meg ilyesmiket. Ki kellet takarítanom, minden és csak utána festeni. Benyomtam valami zenét. A konyhával kezdtem meg a nappalival, felmostam az egészet majd átlátszó fóliával borítottam be, hogy a festék ne tegye tönkre. Már lehetett fél 11, mikor csöngettek. Oda mentem és kinyitottam. Az első vendégem gondolkodtam el, viszont mikor megláttam ki áll ott valahogy nem lepődtem meg, hisz mondta, hogy eljön.

-         Szia Cailín, bocsi a késésért, de elaludtam. – tört be mellettem az ajtón. Becsuktam, majd mikor megfordultam, láttam, hogy leveszi a sapkáját és a napszemüveget.

-         Jézusom- fakadtam ki- Most ez komoly?- Niall Horan áll a nappalim közepén és segíteni akar festeni meg miegymást.   

-         Niall Horan vagyok- mutatkozott be.

-         Tudom, hogy ki vagy, persze, hogy tudom. De nem szabadna itt lenned.

-         Miért is? – lepődött meg.

-         Hát azt nem ’tom… - felnevetett

-         Remek, akkor kezdhetjük?

-         Igen, asszem – dadogtam össze vissza.

-         Nézd, Olívia. Tudom, hogy furcsa meg minden, de eddig is Niall voltam, csak nem tudtad, próbálj meg úgy tenni, mintha csak egy jó barátod lennék, mint eddig is. Ha az segít, visszaveszem a sapkát meg a szemcsit.

-         Jaj, dehogy is, én sajnálom, de akkor is az vagy aki, szal érted, de megpróbálok úgy tenni, mint ahogy eddig is, csak szólj rám, ha túlságosan is bámullak. – mire felnevetett.

-         Nem tán szimpatikus vagyok? – húzogatta szemöldökét, utalva az első beszélgetésünkre.

-         Mondtam én ilyet? Csak kicsit furcsa vagy még…

-         Haha, tudom, hogy imádsz- bazsalygott.

-         Igen, odavagyok érted, de kezdhetjük? Még fenn kéne a fürdőkben letakarítani a csempét, meg a szobákban a padlót felmosni.

-         Igen is – szalutál. – De nem vezetsz először körbe? 

Hát így kezdődött az első közös napunk. Egész nap csak nevettünk és beszélgettünk. Mesélte a fiúkról, az x-factor előtti és után időkről is. Számtalan történetet elmesélt, hogyhogy élte meg a szülei elvállását, milyen Írország, és tényleg nagyon sok mindent. Én is meséltem neki Sofiról, a táncról, Mattról, arról az időszakról, mikor apukám titkolózott és hogy még ma sem tudom, miről. Rákérdeztem Louisra is.

-         Naill, egyébként tudod ki Mike?- kérdeztem 1 óra körül, mikor pizzát rendeltünk és kiültünk a terasz padlójára, székek hiányában.

-         Nem, de mindjárt elmondod- kacsintott rám…

-         Az igazi neve Mike Tomlinson.

-         Mike? Louis unokatesója? Jézusom, de régen beszéltem vele. Hogy van?

-         Jól van teljesen jól, nála lakom mióta itt vagyok. Még Magyarországon ismerkedtünk meg. Benne volt a cserediák programba és a szomszédomba lakott. A szobája ablaka az enyémmel szemben volt. Egyik este kb.8 óra lehetett én egy könyvet olvastam, ötödikes volta jó? - láttam az arckifejezésén nem tetszését. – szóval épp olvastam és hallottam, hogy valami hangosan puffan az ablak alatt. Lenéztem és Mike ott feküdt szétvetett lábakkal és kezekkel- elnevettem magam az emlék hatására- akkor nagyon meg ijedtem, lerohantam szóltam anyáéknak és átszaladtunk a szomszédba. Már Mike is benn volt a házban, addigra Tom, a szomszéd, összeszedte. Mentőt akartak hívni, de ő ragaszkodott hozzá, hogy holnapra nem lesz baja, emlékszem a szomszéd fiú Sebastian végig röhögött én meg megharagudtam rá, amiért nevetett. Másnap átjött bocsánatot kérni, mert nem akart velem rosszba lenni. És átvitt hozzájuk, hogy megnézzem, hogy van a kis szerencsétlen, már kutya baja sem volt, elvittük Seb-el a kedvenc játszóterünkre, attól kezdve, mi voltunk a három muskétás- Niall elvigyorodott- most miért? Attól, mert lány vagyok, tök jó voltam. – húztam ki magam büszkén. - Egy idő után Sebastian bekerült a kosárcsapatba és inkább oda járt, így Mike-al ketten maradunk, onnantól már Jancsi és Juliska voltunk- elnevettem magam.

-         Ők tesók voltak nem? – kérdezte Niall nevetve

-         De, de. mindig együtt csináltunk mindent. Aztán neki eltelt az egy év, és visszajött ide, Angliába. E- mailbe tartottuk a kapcsolatot, de én nagyon sokáig nem válaszoltam, ő pedig szinte naponta írta mi történik vele. Én képtelen voltam. Azt akartam, hogy ne keljen leírnom csak menjek át a szomszédba és hallgasson meg. Aztán rá pár hónapra, mi is elmentünk Miamiba. Ismét felkerestem őt, és most itt vagyok. – mosolyodtam el.

-         Velem és építgetjük a házadat. – nevetett fel

-         Igen, de Mike-al nincs minden rendben…

-         Mert?

-         Louis…

-         Ohh- tudtam, hogy tudja mi is történ valójában

-         Nézd, én nem akarok belefolyni a dologba, de Mike egyedül maradt és nem tudja miért is pontosan…

-         De hát Louis hívta, csak nem volt hajlandó beszélni vele…

-         És ti ezen, komolyan meglepődtetek? Minden egyes találkozóra elment, hátha befut Louis, de soha nem ment el.  2 hónapig minden egyes megbeszélt időpontra elment, de hiába. Én nem tudom miért történt az egész, de kérlek, beszélj Louissal, én meg beszélek Mike-al és hozzuk össze őket, mert látom rajta, hogy rosszul érzi magát.

-         Louis is megzuhant, Mike és Amanda is eltűnt az életéből, más nem hiszem, hogy látja rajta, de mi a fiúkkal ismerjük már, látom, hogy baj van. De egyébként ez jó ötlet, csak Mike-nak nem kéne elmondani hova is készül, mert szerintem nem menne bele…

-         Biztos, hogy nem, mikor rákérdeztem úgy beszélt, mintha nem is érdekelné, és nem akarna kibékülni vele soha. De napközben látom, hogy teljesen máshol van…

-         Magányos – állapította meg szavaim alapján 

-         A legrosszabb érzés nem a magány, hanem az, hogy akit te sosem tudnál elfelejteni, megfeledkezik rólad. Te mit éreznél?

-         Mérges lennék és talán szomorú- gondolkodott el.

-         Az. - hagytam annyiba, nem igazán érti – kezdhetjük a festést?

-          Aham, és mire gondoltál?- kb. ez volt az utolsó rendes beszélgetés, ezután elszabadult a pokol. Minden tiszta festék volt, bár csak fehér, mivel a nappali-konyha részt sima letisztul fehérre akartam festeni, kész csoda, hogy normális lett. Niall egy örült, folyton sikítozik, röhög, eszik… mint egy gyerek. Este 7 óra volt, mikor felszedtük a parkettáról a fóliát és megcsodáltuk mesterművünket. Nem is lett olyan rossz, sőt tűrhető.

-          Következő életemben festő leszek- fogadkozott Niall, én csak nevettem rajta.

-         Én szerintem meg az voltam előző életemben- Niall is velem nevetett.

-         Nagyon szépen köszönök mindent! – fordultam oda hozzá. – Mivel tartozom?

-         Ugyan már nem butáskodj, egy baráti szívesség volt, máskor én foglak dolgozatni – vigyorgott.

-         Már alig várom- forgattam meg szemeim.

-         És holnap mit csinálunk? – olyan magától értetődően mondta…

-         Az is nagy segítség volt, hogy ma itt voltál, egyébként is vásárolni megyek, oda meg úgysem tudnál elkísérni – mutattam végig rajta.

-         Hát ezzel nem tudok veszekedni, meg különben sem szeretném, ha velem mutatkoznál. Nem igazán tenne jót a magán életednek- húzta el száját.

-         Igen, szerintem sem lenne előnyős se neked, se nekem – értettem vele egyet

-         Áhh megegyezik a véleményünk- vigyorgott, mire hülyén néztem rá.

-         Mert eddig olyan sokban eltért?

-         Jah, nem, de hát megegyezik, akkor is. – hogy lehet valaki ilyen hülye?

-         Most nem? Ugyan az a véleményünk… - gondolom látott valamit az arcomon, elnevettem magam. 

-         Szerintem sok volt mára, menjünk- indultam az ajtó felé nevetve.

-         De most mi rosszat mondtam? Őszintén! Tényleg igazat mondtam, és nem is volt olyan hülyeség.. – magyarázkodott, míg én egyre jobban nevettem, olyan vicces volt, ahogy próbálja magyarázni az igazát, ami egyébként igaz, csak hülyeség.

-         Semmit Niall, semmi rosszat nem mondtál. – veregettem meg vállát. Még mindig nem hitt nekem. El kellett fordulnom, hogy ne röhögjek a képébe. Egyre kétségbe esettebb volt az arca. Kiléptem és jó mélyen beleszagoltam a levegőbe, nyugtatás kép és a festék tömény szaga után, jó volt végre friss oxigénhez jutni.

-         Haza kísérlek – húzta fejébe a sapkát. – attól független, hogy megsértettél- ment el mellettem duzzogva.

-         Most miért? – próbáltam leplezni vigyorom.

-         Ki nevettél – olyan volt, mint egy kisgyerek, akitől elevették a nyalókáját. És elindult balra.

-         Várj már. Sajnálom, oké? De akkor is vicces volt- nevettem fel, mire ő begyorsított. – Állj már meg.

-         Nem, míg rendesen bocsánatot nem kérsz- állt meg karba tett kézzel és tüntetőleg más irányba nézett.

-         Oké, bocsáss meg Niall, kérlek, nem akartalak kinevetni… annyira- röhögtem.

-         Úr Isten, jól van, akkor- indult tovább

-         De Niall, állj már meg. – Nem, hagy békén. – durcázott.

-         De hát nem is arra lakom. – mire megtorpant, hátra fordult és sötéten a szemembe nézett. Én még jobban nevettem, nem tudtam abba hagyni. Oda sétált mellém és megadóan tolni kezdett. Mire vissza értünk a házhoz, mivel nem jó irányba indultunk, megnyugodtam.

-          Szerinted Mike mit szólna, ha meglátogatnám?- kérdezte hirtelen Niall. 

-         Öhmm, nem tudom. Szeretnél bejönni? – kérdeztem bízatás kép. – Szerintem jót tenne neki, mert legalább elővezetjük a dolgot, még, ha nem is sejti mire is készülünk…

-         Rendben, ha nem gond- mosolyodott el szégyenlősen.

-         Hát én nem igazán örülök neki, de a cél értekében minden… – sétáltam el mellette.

-         Mi? – kérdezte megfagyva. Én elnevettem magam- Nyugi van, persze, hogy nem zavarsz- fordultam vissza és kezdtem hátrafelé sétálni, hatalmas vigyorommal.   

-         És szerinted ez vicces…- kezdett gyorsítani, de mivel én hátrafelé mentem, számomra elég nehéz teljesítmény volt. Elvigyorodott, ahogy észrevette bénázásom. – Tán nem megy a séta Miss. Humorzsák – Míg ő egyre gyorsabban sétál, én egyre kétségbe esettebb lettem. Nem tudtam elég gyorsan sétálni, az persze eszembe se jutott, hogy megfordulok és elfutok, minek is? Már karnyújtásnyira állt tőlem, mikor egy kőben meg botlottam és hátra estem. Egy időben nevettünk fel. Ott feküdtem már lassan sírva a nevetéstől, míg fölöttem a szőke srác a térdén támaszkodva nevetett. Én inkább rajta röhögtem, brutális, ahogy nevet. Eltel egy kis idő, mire összeszedtük magunkat, és a kezét nyújtotta segítségül.

-         Ki ábrándítóan béna vagy- nevetett még mindig.

-         Megnézném, te milyen gyorsan haladsz hátrafelé, miközben előtett egyre csak gyorsítanak.  – duzzogtam.

-         De te a saját lábadban buktál fel, kicsi Cailín- gügyögött, mintha egy csecsemőhöz beszélne.

-         Pff. És akkor mi van? Elestem, de felálltam…

-         Igen a segítségemmel- röhögött.

-         Úgy érzem, nem akarsz beszélni Mike-al. – morfondíroztam hangosan.   

-         Jó leszek, ígérem- vágta magát haptákba. Mire elvigyorodtam, a nők tényleg, mindent elérnek…