1. fejezet

Nem az számít, hová vezet ez az út, nem kell félni, ha egy kicsit bonyolult. Minden állomás valamitől más, ettől olyan szép az utazás.

Miami. A gyönyörű és utánozhatatlan Miami.2010. június 13. Szombat. A repülőtéren ülők és a Londonba tartó gépet várom. Csomó ember vesz körül. Mosolyognak. Sírnak. Elválnak. Találkoznak. Örülnek. Bánkódnak. Lényeg, hogy rengetegen vannak és én mégis szánalmasan egyedül érzem magam.

London. A mindig esős és hideg London. Ez vár rám, meg persze az egyik legjobb barátom Mike. Mike Tomlinson. Igen annak a Louis Tomlinson-nak az unoka tesója, akit sajnos nem ismerek, de Mike-ot annál inkább. Még általános iskola 5. osztályába ismerkedünk meg Magyarországon, én ott laktam akkoriban ő pedig a szomszédban lakott cserediákként Angliából. Én csak úgy gondolok rá, mint a legeslegjobb iskolai évemre. Imádtam Mike-ot, mindent együtt csináltunk, elválaszthatatlanok voltunk. Mikor letelt az egy éve haza utazott Londonba én magamba süllyedtem egy kicsit, de tartottuk a kapcsolatot és minden rendben. Régen láttam már, 5 éve, mégis talán ő tud rólam a legtöbbet az összes barátom közül, talán mert nem találkozunk és csak levelek meg internet, ami összekötött minket én mégis gond nélkül leírtam vagy elmondtam neki minden gondom-bajom.

Késik a repülőm. Remek… Már Mike-ot akartam, tudtam, hogy ha újra látom. minden bajom megszűnik.

Na jó, inkább reménykedem benne.

Éreztétek már azt, hogy nem vágytok másra csak egy ölelésre valakitől, aki a füledbe súgja: Hé! Ne félj, hisz itt vagyok, nem lesz baj. Na, voltatok már így? Igen? Nem? Mindegy.

Remélem Mike lesz a gyógyír minden bajomra. Ami nem is igazán az én bajom, vagyis nem tudom. Változásra vágyom, amit London könnyű szerrel megad.

Kicsit deja vu-m van hisz pontosan 4 évvel ezelőtt ugyan így, ugyan ezekkel az érzésekkel ültem a ferihegyi repülőtér közepén és a Florida-ba tartó gépet vártam. Na, jó talán kicsit, de csak egy kicsit nagyobb lelkesedéssel hisz hahóóó Miami! Álmaim városa volt már 6 éves korom óta. A meleg és napsütötte tengerparton süttetni magam és a röpis srácokon csorgatni a nyálam. Kell ennél több? Ugye nem… most mégis Londonba menekülök.

Az embereket néztem. Imádom ezt csinálni, csak úgy, mint magukat az embereket is. Láttam, amint egy katonákat szállító gép leszáll, majd a katonák egyesével szállingóznak be az épületbe és a családtagok szívélyes viszontlátás örömében részesítik őket.

Láttam egy idős házaspárt, akik unokáikat rakták fel a Rómába tartó gépre, hogy nyaralni vagy haza küldték őket, örök rejtély marad.

Láttam egy korombeli fiút, aki ugyan olyan magányosan ült. mint én. Hirtelen megörültem, nem csak én vagyok az egyetlen ezen a nyomorult bolygón, aki egyedül van, de örömöm igen rövidnek bizonyult. Hisz mivel is leszek én több, ha ő is egyedül van? Na ez az semmivel.

 Elmélkedésemet a Coldplay száma zavarta meg. A kijelzőn Matt neve villogott. Felnevettem a hívó azonosító kép láttán, ezt a képet még Disney landba csináltuk 2 éve, mondjuk, úgy hogy érdekes lett…

-         Szia húgi! Na mizu van? Felszálltál már?

-         Nem, csúszás van, de semmit nem mond senki miközben már 10 perce az édes, habos-babos, cuki-muki felhő közt repkedhetnék- duzzogtam

Matt felnevetett - Beszéltél már Mike-al?

-         Nem, meglepetésnek szánom, hát nem vagyok űber király? Hát de. Csak azt remélem nem zavarok meg semmit. Khm -Mike-ról tudni kell, hogy igazi nőfaló.

-         Javíthatatlan vagy! - felelte bátyám nevetve

-         Most miért? Tudod milyen, na mindegy, veled mi van? Kibékültetek Naomival? - Jelenlegi (ex?)barátnő.

-         Hát nem ’tom beszélünk de valami más lett, ami valahogy nem bánt!

-         Tudod néha a változás nem mindig olyan rossz, gondolj csak Miamira :D

-         Hiányozni fogsz!- tört ki belőle hirtelen

-         Jaj, ne kezd már, kérlek, ezért ellenkeztem, hogy velem gyere mert elgyengülnék és még nehezebb lesz. Szerinted nekem nem fogsz hiányozni? Tudod jól, hogy nem önszántamból megyek.

-         Okés, nyugi húgi akkor, majd meglátogatlak- halottam, hogy vigyorog

-         Még szép, hogy meglátogatsz, azt viszont nem ígérem, hogy én olyan sűrűn hazalátogatok, Maimiba.

-         Megértem, Dan-al is ez volt, mint, Sophival és a többiekkel, de mindegy is hanyagoljuk a témát. Arra gondoltam meglephetnénk anyáékat a házassági évfordulójukon, mondjuk haza küldhetnénk őket Magyarországra.

-         Most megleptél Matthew Adams Gonzales, gondolkodsz és még értelmeset is mondasz. Már megérte felvenni – nevettem a telefonba

-         Ha-ha milyen humoros vagy. - jaj - Ne forgasd a szemed

-         Én nem is!- háborodtam fel

-         De tudom, hogy csináltad, hiába tagadod.

-         De ..de nem nem tényleg nem- na jó talán picit

-         Aham én meg vagyok Harry herceg ismerlek már Olivia Gonzales - Jó ez kész

-         Térjünk vissza anyáékhoz, nekem mi lenne a dolgom?

-         Hát el kellene intézni a munkahelyeiken 2 hét szabadságot

-         2 hét? –lepődtem meg

-         Aham, de nyugi az én hercegnőm mindent el tud intézni- bájolgott Matt

-         Tudom, tudom- lobogtattam meg egómat.

-         És még szerény is- nevettünk a telefonba, ezért szeretem őt ennyire, mindig elfelejtem minden bánatom

A 12:00-ás londoni járatra kérjük kezdjék meg a felszállást!- szólított fel a hangosbemondó.

-         Mennem kell, majd hívlak ha leszálltam és mond meg anyuéknak, hogy puszilom őket!

-         Rendben átadom és tényleg hívj. Vigyázz magadra, sosem voltunk távolabb egymástól pár napnál többet. - jó hallani, hogy félt.

-         Tudom drága nekem is nagyon fogsz hiányozni, de majd jössz szeptemberben meglátogatni ugye?- biztosítottam be vagy 100adjára is

-         Igen, igen megyek, Szeretlek!- suttogta el a végét

-         Awhh, annyira szeretem mikor kimondod- nyáladzottam

Matt elnevette magát – Hogy lehetsz ilyen szeretet éhes?

-         Egyszerűen – vigyorogtam - De én is szeretlek. Vigyázz magadra és anyáékra is.

-         Meg lesz

-         Ja és Matt!

-         Igen? – félve kérdtem meg, de muszáj volt.

-         Ránéznél néha Sophira? Tudom  mi a véleményed és nem is azt kérem, hogy babysitterkedj, csak hogy néha ránézhetnél ne, hogy eldurvuljanak a dolgok- na igen, ha lehet ennél rosszabb

-         Ennél jobban? – hökkent meg Matt. Nem feleltem. – Jaj Chachi,(ejsd:csácsi) te meg a túlzott szereteted. Nem is tudja az a lány mit veszített veled, de oké megteszem, amit tudok.

-         És az év bátyja díj elkelve!

-         Szeretlek, te bolond- mondta félig nevetve, mégis komolyan. Könnybe lábadt a szemem. Még jó, hogy nem látja…

Miután letettem, sietnem kellett. Az utolsó felszólítás hangzott el, mikor átléptem a kapun.

Imádtam repülni, alapból mindenféle utazást, amiben láthatom a tájat. Nagyon szeretem a felhőket, a fákat, ahogyan az égbolt összeér a földel. Csodálatos.

Miután kényelmesen elhelyezkedtem elővettem tabletemet meg a fülesem, benyomtam valami zenét és a tájban gyönyörködtem. Tudtam, hogy aludni nem fogok, mert világos van, és csak akkor tudok világosban aludni, ha nagyon fáradt vagyok, de mivel az sem vagyok így ez kilőve. Vagy mégsem?

Arra keltem, hogy a mellettem ülő lány a vállam rázogatta

-         Bocsi, de már vagy 5x csörgött a telefonod, gondoltam fontos.

Először azt sem tudtam miről beszél, majd meghallottam a Paradise

fülbemászó dallamát és eszeveszett kutatásba kezdtem nagyobb kézitáskámban.

-         Halló?!- szóltam bele. A nagy kapkodásban meg sem néztem ki az

-         Szia Oliv!- csicsergett egyik magyar barátnőm, Csilla

-         Áhh szia Csucsu. Hogy vagy? Milyen otthon?

-         Hát megvagyok köszi.. de hiányzol. Amúgy minden okés itthon. Meleg van, mennek a versenyek – Tényleg, táncolok és még egy csapatba jártunk anno..

-         Uhh, de jó hiányoztok, az egyesület is. Egyébként repülőn ülök épp Londonba.

-         Ja, igen jobban vagy már?

-         Eddig is jól voltam, hééé , csak kicsit kuszák a dolgok..

-         Remélem, Mike helyre ráz – mormolta

-         Hát nálam nem jobban, de arra gondoltam, hogy eljöhetnétek ide Londonba, az nincs olyan messze, mint az USA. Na?

-         Wááá. Lehetne? – kérdezte izgatottan

-         Persze, szerzek jegyet, de csak augusztusra, ha nem gond így van időm elrendezni minden. Képzeld valószínűleg saját lakásom lesz.

-         OMG. Ne már ez olyan felnőttes- elnevettem magam

-         A felnőttes lakásomba jönnétek ti is- húztam az agyát

-         Akkor okés- vigyorgott - de most mennem kell, bocsi

-         Nem baj, menj csak majd még megbeszéljük a részleteket

-         Mindenképp. Szeretlek, szia

-         Énisénis sziaaa.- húztam el az a-t.

Kinyomtam a lejátszót, mert még mindig szólt a zene és a mellettem ülő lányhoz fordultam.Villogó zöld szemei voltak, amik teljes mértékben elütöttek a természetesen vörös hajától, így teljesen megbabonázott a külseje. Korombeli lehetett, talán kicsit fiatalabb

-         Köszönöm, hogy szóltál- mosolyogtam rá kedvesen

-         Áhh, igazán nincs mit, őszintén kicsit már zavart-fintorgott zavartan

Elnevettem magam.

-         Sajnálom tényleg.

-         Nem para, egyébként Emily Woods vagyok – mutatkozott be

-         Olivia Chachi Gonzales- fogadtam el kinyújtott jobbját

-         Chachi? Tetszik- mosolyodott el- és öhmm milyen nyelven beszéltél, ha nem vagyok túl indiszkrét.- majdnem hangosan felröhögtem a szóhasználaton és olyan félénken mondta, mintha azt kérdezné milyen bugyi van rajtam.

-         Magyarul- válaszoltam- Édesanyám magyar, apukám pedig mexicói származású, de Texasban születtem csak éltem Magyarországon pár évig... – mosolyognom kellet a szüleimre gondolva

-         Én Londonba születtem és ott is élek. Miamiba csak nyaralni mentünk. Fantasztikus volt.

-         Azt gondoltam- nevettem fel- Én már 4 éve ott élek, most pedig az egyik régi barátomhoz megyek Londonba és úgy áll, hogy maradok egy darabig.

-         Tényleg Miamiban élsz?- kérdezte meglepetten

-         Igen, tudom tipikus nyaraló város és mindenkinek az ugrik be, de én imádok ott élni. Előtte Magyarországon éltem, 13 éves voltam mikor anya azt mondta változásra vágyik és Miamira esett a választás- mosolyodtam el.

-         Wow, mindig ennyit mosolyogsz? –kérdezte

-         Hát kicsit túl boldog ember vagyok néha- makogtam. Mindenki ezt mondja, nekem mégis annyira ösztönösen jön mindig…

Elnevette magát- És bolond is.

Remekül elbeszélgettük és nevettük végig a hátralévő utat. Kiderült, hogy egy utcába lakik Mike-al és hogy 2 hét múlva lesz 16.

Mikor Londonba értünk már az égbolt narancssárgára színeződött.

Gyönyörű.

-         Akkor megvan a számom?- kérdeztem Em-et

-         Igen, igen. Majd hívlak és akkor várlak 2 hét múlva szombat este 9. Ne késs!

-         Értettem főnők- szalutáltam viccesen. Felnevetett majd szorosan megölelt és a szüleivel karöltve elsétál.

Én elballagtam a csomagjaimért. Vagy 10 percembe telt, mire mind a 4 bőröndöm meg lett. Hát elég nehezen, de kiértem a terminál elé. Hűvös volt Miamihoz, kellemes volt Londonhoz. Felvettem a pulcsim, majd taxit fogtam.

Beültem, bediktáltam a címet. Mike címét. Remélem otthon van és nem csavarog valahol.. 15 perc múlva egy nagynak mondható ház előtt álltunk meg. Kifizettem a taxist és felbaktattam a kicsi lépcsőn.

Cuki ház volt. Túl cuki.. Becsöngettem

-         Nyitva- kiabálta ki egy női! hang 

Benyitottam, leraktam a cuccaim egy kis előszobába és beljebb mentem.

-         Öhmm. Helló – intettem zavartan

-         Szia- válaszolt lelkesen egy kb. 14 éves lány- Miben segíthetek?

-         Mike Tomlinsont keresem, elvileg itt lakik..

-         Gyakorlatilag is- kuncogott- Felmegyek szólók neki. Egyébként Amanda vagyok, Mike húga

-         Én meg Olivia Gonzales.

-         Ohh, te vagy az? Rém sokat hallottam már rólad.

Felrohant, majd ajtócsapódás, hangos lábdobogás hangzott és egy súlyos test csapódott belém.

-         Chachi, chaaachi - harsogta a fülembe, míg én csak könnyimmel küszködve szorítottam magamhoz.