4.fejezet

Mit sem ér az élet, ha nem vakmerő kaland.

Miközben ezen gondolkodtam leült mellém valaki. Ránéztem és meglepődtem, mert a reggeli srác volt a kávézóból. Megint sapka volt rajta, egy Ran bay napszemüveg, a pulcsija pedig teljesen fel volt húzva. Ismét túl lengének éreztem magam mellette.

-         Helló Mr. Idegen- köszöntem mosolyogva

-         Helló Miss. Idegen- vigyorgott. – Mizu?

-         Semmi, elmélkedem a világ nagy dolgairól. – sóhajtottam - És veled? Mindenhová így jársz? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

-         Mondom, muszáj. Ha ezek nem volnának rajtam, nem ülhetnék most itt

-         Oké, te tudod – rántottam vállat. Kíváncsi vagyok ki is ő valójában… Megrezzent a telefonom. Matt volt.

-         Bocsi, de ezt fel kell vennem- néztem a szőke srácra, mire ő bólintott.

-         Szia Matthew- utálta, ha így hívom.

-         Hellóka nyalóka- muszáj volt elnevetnem magam. Én köszöntöm mindig így, kb. 10 évesen.

-         Mi történt Rómeó? – kérdeztem még mindig nevetve.

-         Szerelmes vagyok. – bazsalygott.

-         Tudtam – kiáltottam fel győzelemittasan, mire a szőke srác felkapta fejét a földről, amit eddig vizslatott és elvigyorodott. - Mikor reggel beszéltünk, hallottam rajtad, hogy fura vagy… 

-         Ennyire átlátszó lennék?

-         És még csak nem is láttalak, a hangodon hallottam. Na, ki a király? – villogtam, kicsit eltorzított hangon, mire bátyám és Mr. Idegen egyszerre nevettek fel.

-         Holnap kezdem a költözést, de Mike dolgozik, így se vásárolni, se festeni, se pakolni nem tud segíteni, soha nem leszek kész szombatig. – panaszoltam el bánatom tesómnak.

-         Hát drága, egyetlen hugicám, majd kicombosodsz- röhögött Matt.

-         Ha-ha-ha, remek vicc volt- gúnyolódtam, persze nem hatotta meg és tovább röhögött. Jellemző…

-         Jól van, én ezt nem hallgatom – címszóval letettem. Vessen magára.

-         És még ő a 19 pff.. – mormogtam félhangosan.

-         Pasi vagy haver? - kérdezte Mr. Idegen vigyorogva.

-         Tesó – ráztam lemondóan a feje,

-         Elköltözöl?

-         Hát, inkább ide költözöm. Kb. két hete vagyok az országban, csak eddig az egyik barátomnál laktam

-         És megunta a vicceidet? – kérdezte röhögve. Mire én szem forgatva válaszoltam. Egyik rosszabb, mint a másik.

-         Nem csak valószínű tovább maradok, és nem akarok nyűg lenni Mike nyakán. Egy kis önállóság.

-         Értem, és eddig hol éltél? 

-         Miamiban 4 évig előtte Magyarországon 5 évig, de egyébként Texasban születtem.

-         Ejha. Az szép. És nem volt rossz ennyit költözni?

-         Hát igazság szerint én élveztem. Szeretem a változatosságot, az mindig jó. –mosolyogtam.

-         Na, ez igaz- mosolyodott el ő is. – De hogy, hogy most itt vagy és egyedül?

-         Hát, öhmm- hirtelen nem tudtam elmondjam-e neki, vagy ne, de végül a nem mellett döntöttem, hisz azt se tudom ki ő. Nem mutatkozik be, ergó nem bízik bennem, akkor én miért bízzak benne? - Tudod egyrészt már régen láttam Mike-ot. Meg kicsit összekavarodtak a dolgok otthon így eljöttem. Tudod változás…

-         Problémás szülök?- érdeklődött 

-         Dehogy, imádni valóan cuki szüleim vannak- mire felnevetett- inkább a barátaimmal voltak gondok.

-         Ühüm – hümmögött. Hát jól van.

-         És te itt élsz Londonba? – kérdeztem. Lesz, ami lesz.

-         Igen egy másfél éve, Írországban születtem.

-         Ne már- hüledeztem- imádom azt az országot. A kis manókat, meg a zöld lóherét. Jajj- ujjongtam. Ő csak nevetett gyerekes örömömön.

-         Minek nem tudsz örülni- rázta hitetlen vigyorral a fejét- és milyen volt a táncórád?- ez meglepett, emlékszik ilyen apróságokra?

-         Fantasztikus. Ez a legjobb szó rá. Kiskorom óta táncolok, és mint minden új helyen most is kerestem egy új sulit. Na, jó hazudok, mert, erre véletlen akadtam rá, de lényeg a lényeg, hogy van és nagyon jó. Annyira átkozottul tökéletes volt, minden perce, nem is tudom mikor volt utoljára ilyen élvezetes a tánc. Tudod Miamiban valami nem volt jó, pedig ott ismertem mindenkit az elejétől fogva, de volt olyan, hogy kedvem is alig volt elmenni az órára. Az meg milyen gáz már? Vagyis mióta az eszemet tudom, táncolok, és ha nem szívesen csinálom, akkor nem is megy olyan jól. Talán ez is közrejátszott a költözésben, és… - hirtelen megakadtam. Ez túl sok információ, még Mattnek vagy Mikenak sem mondtam el, hogy az utóbbi időben a tánc sem az igazi.

-         Valami baj van? – kérdezte.

-         Jah, nem csak kicsit sokat beszélek már megint- ügyes mentés Olívia. Felnevetett.

-         Igazából jó volt hallani, hogy milyen szenvedéllyel beszélsz a táncról, hogy mennyire élvezted a mait vagy milyen kétségbe ejtett, hogy eddig nem volt jó. Hallottam a hangodon. - mosolygott. De édes… - De megértem, hisz nekem az éneklés, olyan, mint neked a tánc. Mindig és bárhol.

-         Ohh, szóval egy énekessel van dolgom. Hmm, egyre közelebb kerülök a megfejtéshez. – vigyorogtam győzelem ittasan, mintha már tudnám ki is ő valójában…

-         Hát hajrá, egyébként én tudok valakit, aki szívesen segítene költözködni- húzta ki magát büszkén.

-         Tán te? – lepődtem meg

-         Most mért? – kérdezte sértődötten – Nem vagyok elég jó?

-         De, de biztosan. Csak tudod elég nehéz belemenni egy olyan ajánlatába, akit nem is ismerek, és aki nem hajlandó rendesen bemutatkozni.

-         Ezt most úgy mondod, mintha te bemutatkoztál volna. - forgatta szemeit.

-         Olívia Irene Gonzales – nyújtottam felé a kezem

-         Örvendek. És melyiket használod? Olívia vagy Irene?

-         Chachi – vágtam rá egyből, mire felnevetett.

-         De nem is így mutatkoztál be.

-         Jó, de ezt használom…

-         És milyen név az, hogy Chachi?

-         Hát tudod, spanyol családból származom, a kislányt úgy mondják, hogy muchachita. Én vagyok a legkisebb. Innen jött a Chachi.

-         Mekkora már. Ír országban Cailín (ejtsd :Csájlin). Akkor én így foglak hívni – felnevettem. Ez most komoly?

-         De engem Chachinak hívnak- ellenkeztem nevetve.

-         Igen, mások úgy hívnak, én nem.

-         De csak akkor, ha elmondod a te neved. – ajánlottam.  

-         Etain (ejtsd :Itön)- mondta habozva.

-         Aham, szép név – mindketten tudok, hogy hazudik. - Hát Etain örvendek, de mennem kell, Mike már biztosan vár.

-         Hééé várj, akkor most ne segítsek? Tudod, költözöl meg minden…

-         Nem kell, köszi, inkább egyedül is megoldom. Nem kell velem lenned, vagy akár hazudnod.

-         Ja, de nem azért nem mutatkozom be, mert nem akarok, vagy, mert csak ki akarlak használni, hanem mert nem tehetem, még nem. – fogalmam sincs, hogy hazudik-e. - Esküszöm, holnap bemutatkozom, és ha nem oké eltűnők a közeledből, rendben?- Nem, nincs rendben.

-         Oké- sóhajtottam. Mi? Nem is!- Backeer street 2222- hülye, hülye Olivia.

-         Rendben holnap 10-kor ott találkozunk. - állt fel a padról. – Cailín- hajolt meg, majd elsétált. Hogy én mekkora barom vagyok, csaptam a homlokomra, hisz vadidegen. Kételkedtem a szavában és reménykedtem, hogy csak üres duma volt, és nem is jön el. Egész este ezen agyaltam, Mike meg is jegyezte, hogy szétszórtabb vagyok az eddiginél is, amit én a próbával magyaráztam, meg az új házzal. Hazug vagyok…

Másnap reggel fél 10-kor keltem, ami azt jelenti késésben vagyok, bár úgy se jön el Mr. Hazudós Világsztár, de akkor is… gyorsan megreggeliztem. Felvette egy farmer rövidnadrágot és egy I♥NY-os pólót, amiből tudtam, hogy több van, így nem sajnáltam. Tornacipőt húztam, hajam kontyba kötöttem a fejem tetején, majd elindultam. 10 óra előtt 10 perccel, kicsit késni fogok, de csak stílusosan. Tök gyorsan oda értem, 10:02-öt mutatott az óra, pedig mikor Mike-al jöttem ráadásul kocsival, hosszabban tűnt, bár megálltunk tankolni asszem, mind1.

Megint ámulatba ejtett a házam, de jó kimondani, jaj.

Senki sehol, nem is lepődőm meg. Kinyitottam az ajtót, majd beljebb, mentem. A hétvégén Mike-al elhoztunk minden cuccot, festéket, takarító szereket meg ilyesmiket. Ki kellet takarítanom, minden és csak utána festeni. Benyomtam valami zenét. A konyhával kezdtem meg a nappalival, felmostam az egészet majd átlátszó fóliával borítottam be, hogy a festék ne tegye tönkre. Már lehetett fél 11, mikor csöngettek. Oda mentem és kinyitottam. Az első vendégem gondolkodtam el, viszont mikor megláttam ki áll ott valahogy nem lepődtem meg, hisz mondta, hogy eljön.

-         Szia Cailín, bocsi a késésért, de elaludtam. – tört be mellettem az ajtón. Becsuktam, majd mikor megfordultam, láttam, hogy leveszi a sapkáját és a napszemüveget.

-         Jézusom- fakadtam ki- Most ez komoly?- Niall Horan áll a nappalim közepén és segíteni akar festeni meg miegymást.   

-         Niall Horan vagyok- mutatkozott be.

-         Tudom, hogy ki vagy, persze, hogy tudom. De nem szabadna itt lenned.

-         Miért is? – lepődött meg.

-         Hát azt nem ’tom… - felnevetett

-         Remek, akkor kezdhetjük?

-         Igen, asszem – dadogtam össze vissza.

-         Nézd, Olívia. Tudom, hogy furcsa meg minden, de eddig is Niall voltam, csak nem tudtad, próbálj meg úgy tenni, mintha csak egy jó barátod lennék, mint eddig is. Ha az segít, visszaveszem a sapkát meg a szemcsit.

-         Jaj, dehogy is, én sajnálom, de akkor is az vagy aki, szal érted, de megpróbálok úgy tenni, mint ahogy eddig is, csak szólj rám, ha túlságosan is bámullak. – mire felnevetett.

-         Nem tán szimpatikus vagyok? – húzogatta szemöldökét, utalva az első beszélgetésünkre.

-         Mondtam én ilyet? Csak kicsit furcsa vagy még…

-         Haha, tudom, hogy imádsz- bazsalygott.

-         Igen, odavagyok érted, de kezdhetjük? Még fenn kéne a fürdőkben letakarítani a csempét, meg a szobákban a padlót felmosni.

-         Igen is – szalutál. – De nem vezetsz először körbe? 

Hát így kezdődött az első közös napunk. Egész nap csak nevettünk és beszélgettünk. Mesélte a fiúkról, az x-factor előtti és után időkről is. Számtalan történetet elmesélt, hogyhogy élte meg a szülei elvállását, milyen Írország, és tényleg nagyon sok mindent. Én is meséltem neki Sofiról, a táncról, Mattról, arról az időszakról, mikor apukám titkolózott és hogy még ma sem tudom, miről. Rákérdeztem Louisra is.

-         Naill, egyébként tudod ki Mike?- kérdeztem 1 óra körül, mikor pizzát rendeltünk és kiültünk a terasz padlójára, székek hiányában.

-         Nem, de mindjárt elmondod- kacsintott rám…

-         Az igazi neve Mike Tomlinson.

-         Mike? Louis unokatesója? Jézusom, de régen beszéltem vele. Hogy van?

-         Jól van teljesen jól, nála lakom mióta itt vagyok. Még Magyarországon ismerkedtünk meg. Benne volt a cserediák programba és a szomszédomba lakott. A szobája ablaka az enyémmel szemben volt. Egyik este kb.8 óra lehetett én egy könyvet olvastam, ötödikes volta jó? - láttam az arckifejezésén nem tetszését. – szóval épp olvastam és hallottam, hogy valami hangosan puffan az ablak alatt. Lenéztem és Mike ott feküdt szétvetett lábakkal és kezekkel- elnevettem magam az emlék hatására- akkor nagyon meg ijedtem, lerohantam szóltam anyáéknak és átszaladtunk a szomszédba. Már Mike is benn volt a házban, addigra Tom, a szomszéd, összeszedte. Mentőt akartak hívni, de ő ragaszkodott hozzá, hogy holnapra nem lesz baja, emlékszem a szomszéd fiú Sebastian végig röhögött én meg megharagudtam rá, amiért nevetett. Másnap átjött bocsánatot kérni, mert nem akart velem rosszba lenni. És átvitt hozzájuk, hogy megnézzem, hogy van a kis szerencsétlen, már kutya baja sem volt, elvittük Seb-el a kedvenc játszóterünkre, attól kezdve, mi voltunk a három muskétás- Niall elvigyorodott- most miért? Attól, mert lány vagyok, tök jó voltam. – húztam ki magam büszkén. - Egy idő után Sebastian bekerült a kosárcsapatba és inkább oda járt, így Mike-al ketten maradunk, onnantól már Jancsi és Juliska voltunk- elnevettem magam.

-         Ők tesók voltak nem? – kérdezte Niall nevetve

-         De, de. mindig együtt csináltunk mindent. Aztán neki eltelt az egy év, és visszajött ide, Angliába. E- mailbe tartottuk a kapcsolatot, de én nagyon sokáig nem válaszoltam, ő pedig szinte naponta írta mi történik vele. Én képtelen voltam. Azt akartam, hogy ne keljen leírnom csak menjek át a szomszédba és hallgasson meg. Aztán rá pár hónapra, mi is elmentünk Miamiba. Ismét felkerestem őt, és most itt vagyok. – mosolyodtam el.

-         Velem és építgetjük a házadat. – nevetett fel

-         Igen, de Mike-al nincs minden rendben…

-         Mert?

-         Louis…

-         Ohh- tudtam, hogy tudja mi is történ valójában

-         Nézd, én nem akarok belefolyni a dologba, de Mike egyedül maradt és nem tudja miért is pontosan…

-         De hát Louis hívta, csak nem volt hajlandó beszélni vele…

-         És ti ezen, komolyan meglepődtetek? Minden egyes találkozóra elment, hátha befut Louis, de soha nem ment el.  2 hónapig minden egyes megbeszélt időpontra elment, de hiába. Én nem tudom miért történt az egész, de kérlek, beszélj Louissal, én meg beszélek Mike-al és hozzuk össze őket, mert látom rajta, hogy rosszul érzi magát.

-         Louis is megzuhant, Mike és Amanda is eltűnt az életéből, más nem hiszem, hogy látja rajta, de mi a fiúkkal ismerjük már, látom, hogy baj van. De egyébként ez jó ötlet, csak Mike-nak nem kéne elmondani hova is készül, mert szerintem nem menne bele…

-         Biztos, hogy nem, mikor rákérdeztem úgy beszélt, mintha nem is érdekelné, és nem akarna kibékülni vele soha. De napközben látom, hogy teljesen máshol van…

-         Magányos – állapította meg szavaim alapján 

-         A legrosszabb érzés nem a magány, hanem az, hogy akit te sosem tudnál elfelejteni, megfeledkezik rólad. Te mit éreznél?

-         Mérges lennék és talán szomorú- gondolkodott el.

-         Az. - hagytam annyiba, nem igazán érti – kezdhetjük a festést?

-          Aham, és mire gondoltál?- kb. ez volt az utolsó rendes beszélgetés, ezután elszabadult a pokol. Minden tiszta festék volt, bár csak fehér, mivel a nappali-konyha részt sima letisztul fehérre akartam festeni, kész csoda, hogy normális lett. Niall egy örült, folyton sikítozik, röhög, eszik… mint egy gyerek. Este 7 óra volt, mikor felszedtük a parkettáról a fóliát és megcsodáltuk mesterművünket. Nem is lett olyan rossz, sőt tűrhető.

-          Következő életemben festő leszek- fogadkozott Niall, én csak nevettem rajta.

-         Én szerintem meg az voltam előző életemben- Niall is velem nevetett.

-         Nagyon szépen köszönök mindent! – fordultam oda hozzá. – Mivel tartozom?

-         Ugyan már nem butáskodj, egy baráti szívesség volt, máskor én foglak dolgozatni – vigyorgott.

-         Már alig várom- forgattam meg szemeim.

-         És holnap mit csinálunk? – olyan magától értetődően mondta…

-         Az is nagy segítség volt, hogy ma itt voltál, egyébként is vásárolni megyek, oda meg úgysem tudnál elkísérni – mutattam végig rajta.

-         Hát ezzel nem tudok veszekedni, meg különben sem szeretném, ha velem mutatkoznál. Nem igazán tenne jót a magán életednek- húzta el száját.

-         Igen, szerintem sem lenne előnyős se neked, se nekem – értettem vele egyet

-         Áhh megegyezik a véleményünk- vigyorgott, mire hülyén néztem rá.

-         Mert eddig olyan sokban eltért?

-         Jah, nem, de hát megegyezik, akkor is. – hogy lehet valaki ilyen hülye?

-         Most nem? Ugyan az a véleményünk… - gondolom látott valamit az arcomon, elnevettem magam. 

-         Szerintem sok volt mára, menjünk- indultam az ajtó felé nevetve.

-         De most mi rosszat mondtam? Őszintén! Tényleg igazat mondtam, és nem is volt olyan hülyeség.. – magyarázkodott, míg én egyre jobban nevettem, olyan vicces volt, ahogy próbálja magyarázni az igazát, ami egyébként igaz, csak hülyeség.

-         Semmit Niall, semmi rosszat nem mondtál. – veregettem meg vállát. Még mindig nem hitt nekem. El kellett fordulnom, hogy ne röhögjek a képébe. Egyre kétségbe esettebb volt az arca. Kiléptem és jó mélyen beleszagoltam a levegőbe, nyugtatás kép és a festék tömény szaga után, jó volt végre friss oxigénhez jutni.

-         Haza kísérlek – húzta fejébe a sapkát. – attól független, hogy megsértettél- ment el mellettem duzzogva.

-         Most miért? – próbáltam leplezni vigyorom.

-         Ki nevettél – olyan volt, mint egy kisgyerek, akitől elevették a nyalókáját. És elindult balra.

-         Várj már. Sajnálom, oké? De akkor is vicces volt- nevettem fel, mire ő begyorsított. – Állj már meg.

-         Nem, míg rendesen bocsánatot nem kérsz- állt meg karba tett kézzel és tüntetőleg más irányba nézett.

-         Oké, bocsáss meg Niall, kérlek, nem akartalak kinevetni… annyira- röhögtem.

-         Úr Isten, jól van, akkor- indult tovább

-         De Niall, állj már meg. – Nem, hagy békén. – durcázott.

-         De hát nem is arra lakom. – mire megtorpant, hátra fordult és sötéten a szemembe nézett. Én még jobban nevettem, nem tudtam abba hagyni. Oda sétált mellém és megadóan tolni kezdett. Mire vissza értünk a házhoz, mivel nem jó irányba indultunk, megnyugodtam.

-          Szerinted Mike mit szólna, ha meglátogatnám?- kérdezte hirtelen Niall. 

-         Öhmm, nem tudom. Szeretnél bejönni? – kérdeztem bízatás kép. – Szerintem jót tenne neki, mert legalább elővezetjük a dolgot, még, ha nem is sejti mire is készülünk…

-         Rendben, ha nem gond- mosolyodott el szégyenlősen.

-         Hát én nem igazán örülök neki, de a cél értekében minden… – sétáltam el mellette.

-         Mi? – kérdezte megfagyva. Én elnevettem magam- Nyugi van, persze, hogy nem zavarsz- fordultam vissza és kezdtem hátrafelé sétálni, hatalmas vigyorommal.   

-         És szerinted ez vicces…- kezdett gyorsítani, de mivel én hátrafelé mentem, számomra elég nehéz teljesítmény volt. Elvigyorodott, ahogy észrevette bénázásom. – Tán nem megy a séta Miss. Humorzsák – Míg ő egyre gyorsabban sétál, én egyre kétségbe esettebb lettem. Nem tudtam elég gyorsan sétálni, az persze eszembe se jutott, hogy megfordulok és elfutok, minek is? Már karnyújtásnyira állt tőlem, mikor egy kőben meg botlottam és hátra estem. Egy időben nevettünk fel. Ott feküdtem már lassan sírva a nevetéstől, míg fölöttem a szőke srác a térdén támaszkodva nevetett. Én inkább rajta röhögtem, brutális, ahogy nevet. Eltel egy kis idő, mire összeszedtük magunkat, és a kezét nyújtotta segítségül.

-         Ki ábrándítóan béna vagy- nevetett még mindig.

-         Megnézném, te milyen gyorsan haladsz hátrafelé, miközben előtett egyre csak gyorsítanak.  – duzzogtam.

-         De te a saját lábadban buktál fel, kicsi Cailín- gügyögött, mintha egy csecsemőhöz beszélne.

-         Pff. És akkor mi van? Elestem, de felálltam…

-         Igen a segítségemmel- röhögött.

-         Úgy érzem, nem akarsz beszélni Mike-al. – morfondíroztam hangosan.   

-         Jó leszek, ígérem- vágta magát haptákba. Mire elvigyorodtam, a nők tényleg, mindent elérnek…