15. fejezet

Happppyyy Birthdaaaay Liaaam Paaaayn. 

We love you♥ 

mert amikor erősödik a barátság, együtt nő a szeretet érzése is.

El akartam aludni, mikor álmodunk, nem fáj semmi. Megszűnik a gond, a kétség, és ez a borzasztó érzés, ami beköltözött a lelkembe és semhogy se tudom kiűzni. Az olvasás és az álmodás hasonlít egymásra. Mert olvasni is jó, meg aludni is jó. Mikor olvasok, úgy érzem, mintha egy másik embernek a lelke volna bennem, és ez gyönyörűség. Mikor pedig alszom, úgy érzem, mintha az én lelkem volna egy másik emberben, és ez is gyönyörűség. Nem érzem a lelkem fájó darabjait. Úgy érzem, az egészről én tehetek, ha más ember lennék, lehet, hogy apa megbízott volna bennem annyira, hogy elmondja. De mivel ez vagyok, ezért nem. Rájöttem: az idő elteltével egyetlen egy ember van, aki még tud csalódást okozni: saját magam!

Sem, Matt, sem apa, nem okolható a történtek miatt, csakis én. Ahogy a zene átváltott, egy nagyon kedves dalt kezdett játszani, az első saját koreográfiámat csináltam erre a számra. Hirtelen felültem. Tánc. Táncolni akarok. Kihúztam a fülest, leállítottam a zenét, és tárcsáztam Brian számát.

-         Igen? –szólt bele.

-         Szia, Chachi vagyok. zavarlak?

-         Nem, mond nyugodtan. – hallottam hangján, hogy mosolyog.

-         Van ilyenkor valaki a teremben? – tértem a lényegre.

-         Hát két épület van, közte pedig egy udvar. A gondok nálunk takarít kedden, szerdán pedig a másik épületben. Ott karate edzések vannak. Ha menni akarsz, ott van a gondnok, kinyitja az ajtót, ha nem akkor hívj fel.

-         Rendben, köszi Ian. - mosolyodtam el őszintén, a tánc igencsak hívogató gondolatára.

-         Nincs mit, de minden rendben? – hangja őszinte aggodalommal csengett.

-         Igen, csak tudod, nem árt gyakorolni. Egyáltalán nem érzem magam felkészültnek, egy ilyen nagy versenyre. Muszáj valahogy elhitetnem magammal, hogy menni fog, különben értelme sincs. – ez részben igaz, volt, de Brian-nel nem kellet tudni, hogy nem ez vonzz teljes mértékben a terembe.

-         Jól van, menjek segíteni? – most mit mondjak?

-         Ne fáradj, Matt-el kicsit összekaptam, szeretnék egyedül lenni.

-         Biztos minden rendben? – lehet, hogy nem kellet volna Matt-et felhozni. Hülye Olívia.

-         Igen, Brian. Leteszem, Szia, és köszi. – nem akartam bunkó lenni, de miért nem lehet az ember egyedül néha?  Felálltam, a szekrényhez sétáltam és kivettem belőle egy fekete melegítőt, egy fehér feliratos pólót és kedvenc, kék VANS cipőmet. Fogtam az edzős táskám, lerohantam a konyhába, kivettem egy üveg vizet a hűtőből, felkaptam a kulcsom, kiléptem és bezártam magam mögött az ajtót. 15 perc után értem oda, jól esett a séta és a friss levegő. A kapu nyitva volt, megpróbáltam az ajtót is, de azzal nem volt szerencsém, hátra mentem az udvarra. Egy középkorú férfi söprögetett, méregzöld kezes-lábasban az udvar közepén.

-         Jó napot! – köszöntem, mivel nem állt tőlem messze. Nem volt túl nagy udvar, épp, hogy csak egy kis járda vezetett egyik épületből a másikba.

-         Jó napot! Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen a férfi.

-         Ide járok táncolni – mutattam magam mögé, az épületre – Tudom, hogy most nincs óra, de kinyitná a termet nekem?

-         Mr. Puspos tud róla? – érdeklődött.

-         Persze, de ha gondolja, felhívom. – ajánlottam.

-         Nem szükséges, kisasszony, elhiszem. – mosolygott bajsza alatt. Kedves ember volt. Kinyitotta az ajtót.

-         Szóljon, ha bármire szüksége van.

-         Köszönöm, de megleszek. – ő mosolyogva biccentett és elsétált. Becsuktam az ajtót, ledobtam a táskám. Rácsatlakoztam az ipad-amat a lejátszóra és pörögtek a zenék. Csak táncoltam és táncoltam. Erre a pár órára nem gondoltam holmi hazugságokra, vagy nem sajnáltattam magam, csak táncoltam. 10 órakor benyitott a gondnok.

-         Sajnálom, de be kell zárnom.

-         Semmi gond, én sajnálom, hogy feltartottam. – levettem a készülékem a lejátszóról, felkaptam a táskám és kiléptem a fülledt, meleg, Londoni éjszakába. Furcsa, nem ilyen idő szokott lenni, de nem igazén érdekelt, le voltam izzadva, legalább nem fázok meg.

-         Köszönök minden. Viszlát! – köszöntem el.

-         Jöjjön csak, amikor kedve van. Viszont látásra. – milyen kedves ember. Hazafelé semmire nem gondoltam. Az agyam annyira üres és tiszta volt, hogy már-már megijedtem. A házhoz érve láttam, hogy valaki ül a veranda lépcsőin. Azt hittem Mike, vagy Matt és készültem, hogy elküldjem, nem igazán emésztődött meg bennem ez a dolog, annyira, hogy lássam őket. Amint meglátott az alak, felugrott és megindult felém. Alacsony volt, így biztos nem a tesóm vagy Mike. Vagyis a nem tesóm vagy Mike. Mindegy…

-         Jól vagy hercegnő? – Zayn volt.

-         Igen, persze, de mit keresel itt? Otthon kéne aludnod. – rivalltam rá kedvesen, míg ő úgy ölelgetett, mintha az élete múlt volna rajta, vagy az enyém.

-         Zayn, történt valami? – toltam el magamtól nagy nehezen.

-         Nem, nem, de már fél 8 óta itt ülök, a telefonod nem vetted fel, azt hittem… történt valami.

-         Nem bízol bennem. – mentem el mellette, fellépdeltem a lépcsőkön és kinyitottam az ajtót. Nem így akarta befejezni a mondatot.

-         Nem erről van szó, de még nekem is sok volt a dolog, azt hittem, hogy… hogy, te…

-         Csinálok valami butaságot. – ledobtam a táskám és felé fordultam. Félénken bólintott.

-         Aranyos vagy, hogy így aggódsz, de nem fogok semmi hülyeséget csinálni. Ezt megígérem. Nem vagyok én olyan bátor. - ő elmosolyodott.

-         Bocsáss meg, de láttam mennyire fáj, a dolog, amit Matt és Harry közölt. Mondjuk jó, hogy fájt, hisz becsapott mióta ismered, jaj, bocs, nem úgy gondoltam. De akkor is, nem tudtam mit gondoljak egy óra ücsörgés után, Matt-éket nem hívhattam…

-         Nyugi Zayn, csak táncolni voltam. – mutattam végig magamon. A konyhába mentem, kivettem a multivitamint és két poharat.

-         Kérsz? – bólintott. Öntöttem mindkét pohárba, imádtam a multit. Minden volt benne. Egyszerű, de nagyszerű.

-         Felmegyek, lezuhanyozok, itt maradsz vagy elmész? – néztem rá. 

-         Itt maradok – besétált a nappaliba, ledobta magát a kanapéra, feltette a lábát és bekapcsolta a tévét. Rámutattam a lábára, majd le a földre, elvigyorodott, de levette a lábát. Felmentem, ledobáltam a ruháimat és beálltam a zuhany alá. Vagy negyed órán át áztattam magam, ha Zayn nincs itt, tele engedtem volna a kádat és órákig feküdtem csak volna, olyan jól esett. Se nem hideg, se nem meleg volt a víz, olyan pont a kettő közt. Miután kellő kép tiszta voltam, felvettem egy kosaras rövidnadrágot meg egy fehér trikót. Lementem Zayn-hez, valami szappanoperát nézett, fúj.

-         Ne már ezt – nyafogtam mellette. Ő csak szájához emelte mutató ujját.

-         Pszt. – én sóhajtottam és megadóan a képernyőre függesztettem a szemem. Mikor a főszereplő, Mare-Ann-Linda-Idióta negyedszerre sírta el magát, kikaptam a fiú kezéből a távirányítót és elkapcsoltam.

-         Hééé, ne már – förmedt rám.

-         Zayn, ez undorító. Nem nézhetsz ilyen hülyeségeket. – néztem rá rosszallóan. Hápogott még egy sort, de miután természetcsatornára kapcsoltam, nyugodtan kezdte fixírozni a képernyőt. Imádtam a természetfilmeket. Olyan helyekre visznek, el és ismerhetünk meg álltaluk, amit talán sohasem látunk élőben. Fél óra után egyre laposabbakat pislogtam, fejem Zayn vállára dőlt, de őt nem zavarta különösebben. Szemem lecsukódott és eljutottam a várva várt helyre, az álmok birodalmába.

Reggel ismét a kanapén ébredtem. Lehet, hogy nem volt jó ötlet, itt elaludni, legalább is a nyakam nem nagyon díjazta.

-         Jó reggelt! – guggolt le Zayn elém, egy bögre kakaóval. Elmosolyodtam, feljebb tornáztam magam, és elvettem a kezéből a bögrét.

-         Köszönöm – egy mosollyal nyugtázta. – hány óra van egyébként?

-         Fél egy. – upsz.

-         Mondd, hogy nem régóta vagy fenn. – elnevette magát.

-         11 után keltem nem sokkal – én pedig bögrém mögé bújtam. Elnevette magát, és lehúzta kezem, arcom előtt.

-         Miért ébresztettelek volna fel, mikor olyan békés voltál?– hangja ellágyult, kezével kisimította szemem elé csúszott hajam. Könnybe lábadt a szemem. Kivette kezemből a bögrét, letette az asztalra, majd magához húzott. Tegnap kényszerítettem magam, hogy ne sírjak, pedig teljesen, totálisan egyedül voltam, most itt van velem valaki és jobban esik, vagy legalábbis nem haragszom magamra, azért mert sírok. Próbáltam azért tartani magam, de vállam néha meg-megrázkódott. Zayn felemelt, leült a kanapéra és ringatni kezdett, közben halkan dúdolt valamit fülembe. Már nem sírtam, de könnyeim egymást követték még mindig, nem is fáradtam a letörlésükkel. Kissé összevizeztem a pólóját, de adok neki egy másikat. Fél órát ültünk ott, de én 10 perc után már ráhagytam minden féle sírást, vagy ahhoz hasonlót. Semmi megnyugtatóbbat nem tudtam volna elképzelni, mint ezt a helyzetet. Ő lassan ringatott, közben dúdolgatott és énekelgetett, én lehunytam a szemem és semmire nem gondoltam. Szerintem ennél idillibb dolgot nem éltem még át. Szeretem, ha valaki énekel és az óvodában az óvónők mindig úgy altattak el, hogy ringattak, így ez jutott eszembe. Persze, imádtam.

-         Alszol? – kérdezte Zayn.

-         Nem, és te? – felnevetett, halk, de egyenletes nevetés szem és fültanúja voltam. 

-         Csináltam neked gyümölcslevest. – tolt el magától kissé, és nézett a szemembe. Nem válaszoltam, csak néztem. Nem éreztem kellemetlenül magam, pedig egy olyan helyzet alakult ki. Csak néztem mély, csoki színű szemeit. Annyira sexivé tette a hosszú, göndör szempilla, hogy ha nem a saját szememmel látom, talán el sem hiszem. Egy idő után elmosolyodottam.

-         Honnan tudtad, hogy szeretem?

-         Én mindent tudok. – koppintott az orromra minden tudóan. Én felkuncogtam. Felállt velem és konyhába letett az egyik bárszékre. A hűtőhöz sétált, és kivett egy krómozott leveses tálat. Megterített, mintha nem én lennék itthon, sokkal inkább ő.

-         És öö… Matt hol van? – kérdeztem, lehet, hogy hazudott nekem, de akkor is biztonságba akartam tudni, hisz szeretem…

-         Mike-nál. Louis és Harry azt mondta, jobb, ha így lesz, és nem hozzájuk megy.   

-         Remélem Liam, nem haragszik – tanulmányoztam.

-         De, de nem rád. Harry-re. Miután tegnap felmentél, Harry bocsánatot kért tőlünk, meg Louis és Naill is, hogy nem mondták el pedig, tudták. Rájuk nem haragszik, de Harry-re – megcsóválta a fejét. – én úgy gondolom, hogy lehet, hogy én sem mondtam volna, és nem szívesen, de megbékéltem vele. Liam viszont, mintha legalább neki hazudott volna, ami igaz is, de nem egy helyet foglaltok el ti ketten az ügyben. Furcsállom is, nem csak szimplán kiakadta, mérges és utálja Harry-t, pedig ez nem jellemző Liam-re.

-         Jaj, miattam vesztek össze. – veretem az asztalba a fejem.

-         Hé, hé. Majd megbékélnek. – tartotta kezei között az arcom. – Nyugi – simogatott hüvelykujjával. Elmosolyodtam puszit nyomtam az arcára és magamhoz húztam.

-         Köszönök mindent.

-         Nincs mit hercegnő, erre vannak a barátok. – szedtünk és ettünk.

-         Te nem kérsz tejszínhabot? – pattantam le a székről és léptem a hűtőhöz az említett édességér.

-         Ebbe még akarsz tenni édeset? – lepődött meg. Én elvigyorodtam és heves bólogatásba kezdtem. Telenyomtam egy kistányért tejszínhabbal.

-         Miért nem bele nyomod? – mutatott rá kanalával a tányéromra.

-         Úgy nem jó, elrontják egymást. – elnevette magát.

-         Ennek semmi értelme sem volt.

-         Tudod, annyira okos vagyok, hogy néha én sem értem, amit mondok. – gondolkoztam el, ő meg hangosan és önfeledten felnevetett.

-         Te mindent ilyen édesen eszel? – kérdezte már csak vigyorogva.

-         Hát általában – rántottam meg a vállam.

-         Mondta Mike, hogy minden nap eszel vagy iszol csokit. Az epret és a dinnyét cukrozod, szilvát meg nem eszed meg, mert savanyú még cukorral is. – én elpirultam, most azt hiszi, egy idióta vagyok, aki mindig zabál.

-         Olyan édes vagy – nevetett fel és csapkodta meg az arcom. Nevetve toltam el a kezét. Miután megkajáltunk megköszöntem neki megint, nem is volt olyan rossz. Nem mintha bármit is tudtam volna Zayn főzési szokásairól, de bevallom őszintén nem számítottam valami jóra, de kellemeset csalódtam, szerencsére. Az a halálomat okozta volna, ha olyat kell egyek, mint amit mondjuk Harry főzött. Jaj, még a gondolattól is felfordult a gyomrom, mondjuk nem Harry rontotta el, sokkal inkább az én finnyásságom, de ez nem változtat azon, hogy nem éltem volna most túl egy olyan kajálást.

-         Öm, nem tussolhatnék lé? – kérdezte Zayn zavartan.

-         De persze, az én fürdőm jó? Vagy akarsz a vendégszobába menni? – indultam el a lépcsőn.

-         Mindegy, csak ne okozzak kellemetlenséget. – követett. Én megálltam és hátra fordulva nem tudom milyen arcot vágtam, de elnevette magát és tüntetőleg maga elé rakta a kezét.

-         Oké, oké, akkor megyek a tiédbe. – én meg elégedetten indultam tovább. Elővettem egy olyan pólót, ami nagy volt rám, történetesen egy szürkét, amin pirossal New York volt feliratozva. Levettem egy melegítőt, amit egyébként Brian-nak szántam, természetesen saját kollekcióból, majd küld anya másikat. Szürke volt, bordó cipzárral az ülepén. Volt nálam Mike-tól és Matt-től is pár alsógatya, néha abban alszom. Adtam Zayn-nek egy Matt féle Calvin Klein-t, ő csak ilyet hordott… Megköszönte és bevonult a fürdőmbe, én a másikba mentem. Letusoltam, felvettem egy szürke, félvállas felsőt, egy farmert hajam szabadon hagytam. Kiléptem a fürdőből egyszerre Zayn-nel, csak ő szemben lévő szobámból. Elvigyorodott és én is.

-         Imádom a nadrágom. – mutatott magára. Felvette a pulcsiját is.

-         Saját tervezés. – sétáltam le a lépcsőn.

-         Kajak? – jött utánam.

-         Aham, anyu varrónő és együtt gondoltuk ki. Imádom, kényelmes és helyes. – erre felnevetett.

-         Ilyet se hallottam még ruháról, hogy helyes, de meg kell hagynom tök jó.

-         Tiéd lehet.

-         Tényleg? Köszi. – őszintén örült neki, ez az én arcomra is egy őszinte mosolyt csalt.

-         Meg sem nézted mit kaptál? – mutatott a lépcső alatt heverő pár ajándékra. El is felejtettem, a házavatón kaptam még őket. Egyet az új csapattól, egyet Brianéktől, a lányoktól és a fiúktól is. Oda sétáltam és leültem a földre. Az első, amit a Texasiaktól kaptam az egy felső volt. 

  

I am Me. Ez lett a csapatnevünk. Még együtt találtuk ki a keddi próbán. Majdnem elsírtam magam. Egy cetli is volt a dobozban: Mindenkinek van, használd velünk;). Felnevettem. Őrültek. Az ArchiTeks egy pulcsit adott az egyesület nevével. Elvigyorodtam, felöltöztetnek. A lányoktól egy eszméletlen szép dolgot kaptam, ilyenem még sosem volt, és soha nem is lesz.

Kövekből kirakott kis retikül, ami az angol zászlót ábrázolja, csak a színek tértek el kissé, na, jó egyáltalán nem olyan színű volt, de ki nézi?

-         Waow. – guggolt le mellém Zayn. A kezébe adtam, ő meg úgy csodálta, mintha valami kincset tartana a kezében, ami igaz is volt. Rám nézett.

-         Nem, Zayn, nem adom oda. – kaptam ki a kezéből nevetve. Ő meg beletörődve sóhajtott. Még ha lány lenne… a tőlük kapott dobozhoz értem. Ránéztem, ő mosolyogva bólogatott. Kinyitottam a dobozt és megdöbbentem.

-         Matt mesélte, hogy régen a legkedvesebb elfoglaltságod a fényképezés volt. Mondta, hogy órákig bandukoltál az erdőben és csak kattintgattál. – egy Nikon fényképezőgép volt benne, nem a nagy, hanem a kézre eső, tökéletes Nikon. A legszebb rajta a matrica volt. VANS.

-         Matt és Mike váltig állították, hogy imádod és általában én is VANS cipőt látok rajtad, de kissé kételkedtem, hogy ezt rárakattuk. Viszont az előbb benéztem a szekrényedbe, ha nem gáz, és minden második cipőd ilyen volt – én felnevettem.

-         Szeretem ezeket a cipőket. – rántottam meg a vállam és elkezdtem tanulmányozni a gépet. Nem is matrica, gyárilag volt rajta.

-         Annyira köszönöm. - öleltem át a nyakát.

-         Ne nekem, nem az én ötletem volt, mi a srácokkal itt csináltattuk meg, de Matt és Mike volt az agy.  – vigyorgott.

-         Majd nekik is megköszönöm – kaptam a szemem a gépre. Ő felment a laptopomért és leült a kanapéra, amit két dologgal indokolt:

1.    én el vagyok foglalva az új ajándékaimmal.

2.     tartania kell a kapcsolatot a rajongóival. – én szem forgatva vettem tudomásul, hogy elveszítettem Zayn-t. Leültem mellé és lefényképeztem.

-         Profi fotósnak megyek, ha a tánc nem jön össze. – mutattam meg vigyorogva a művemet.

-         Jézus, inkább ne. – rázta a fejét Zayn.

-         Hát ott normális modelleket fogok kapni. – nyújtottam ki a nyelvem rá, ő pedig fejbe vágott egy párnával.

-         Aucs. – fogtam a fejem, ő csak nevetve kikapta a kezemből, a gépet és csinált rólam is egy képet. Én pózoltam is. 

-        Nekem kell fotósnak mennem. - fordította felém a gép kijelzőjét.

-         Fúj, ez mi? – nevettem fel.

-         Hát az alanyból ennyit lehetett kihozni – ütögetett nevetve.

-         Egyébként, te csináltad a billentyűzetet?

-         Aham. – minden gomb színes volt. A laptop maga fehér, az elejére színes köveket tettem.

-         Matrica alapú nyomtatópapírra nyomtattam ki minden gombot, és ragasztottam rá. Utána elvittem egy szervizbe, ahol fóliát húztak rá, így nem kopik el a színe és a mintája.

-         Imádom – vigyorgott. – tök kreatív vagy. – nézett rám. Én büszkén elmosolyodtam és úgy csináltam, mintha lesöpörném a vállam. Felnevetett. – Na meg persze egoista. - Megcsörrent a telefonja a konyhapulton. Rákaptam a szemem, felpattantam és odafutottam, ő csak úgy tett, mintha elindult volna, de nem tette. Felkaptam a csörgő készüléket és bele szóltam.

-         Halló?! Itt Zayn Malik sextelefonja. – Zayn és a vonal végén lévő fiú egyszerre nevettek fel.

-         Szia, Olívia, Liam vagyok, de beszélj úgy, mintha Samantha lennék, vele randizik most Zayn.- utasított Liam nevetve.

-         Áhh, Samantha, sajnálom, de egy félórát ráfizettem, kipréselem belőle, ami még maradt. Tudod, nehéz lehet egész délelőtt tettre késznek lenni. De ígérem, sietek, utána átadom. – Liam az eddiginél is jobban nevetett, viszont Zayn arca minden szó után fokozatosan nyúlt el, és a vigyor helyét a kétségbeesés váltotta fel. Amint a mondtat végére értem felpattant és ide rohant, én nem bírtam tartani magam és elnevettem az egészet. Az a fej, amit vágott, a szemüveg miatt, ami rajta volt még idétlenebb összképet adott.

-         Nyugi, csak Liam az – a fülemnél tartottam a készüléket, így ő is hallotta, hogy mit mondok.

-         Ha-ha, jó vicc volt. – indult vissza a kanapéhoz.

-         Samantha is így gondolja. – mire megtorpant és hátra fordult hirtelen, én ismét felnevettem.

-         Hogy ez milyen hiszékeny. – nevettem Liam-nek a telefonba. Miután ő is, és én is, kellő kép kinevettük magunkat, megkérdeztem, hogy adjam-e Zayn-t.

-         Nem, nem fontos, de mivel ő nem ér rá délután, gondoltam, elmehetnénk sétálni? – hangja nem volt félénk, vagy szégyenlős. Nyílt és őszinte.

-         Hát részemről rendben, Veva gépe csak éjjel száll le, semmi dolgom. Legalább kipróbálhatom az új fényképezőgépet, amit tőletek kaptam, és amit nagyon szépen köszönök.

-         Igazán nincs mit, Olívia – nevetett fel édesen. Csak nekem tűnt fel, hogy mindig Olíviának hív?   

-         Most van 4, ha fél ötre ott vagyok jó?

-         Persze.

-         Rendben, akkor nem sokára. Szia.

-         Szia Liam. – tettem le. Aranyos volt tőle, habár lehet, hogy jobb lett volna egyedül lennem egy kicsit. Meg kellet gondolnom még ezt a dolgot. Mindent. És Liam előtt Harry-ről agyalni nem volt túl kifizetendő. Este meg Veva jön haza. Mindegy.

-         Mit akart?

-         Fél óra múlva itt van, levált. Elvisz sétálni.

-         Nem muszáj vele menned. – gondolom a hangom nem volt túl vidám, de nem tehettem róla.

-         Nem erről van szó, szívesen vagyok Liammel, de… - és elmosolyodtam, arra a múltkori estére gondoltam, amit vele töltöttem, na persze, nem úgy… Ahogy erre gondoltam, rájöttem, mégsem olyan rossz Liammal sétálni menni, neki szívesen elmondok mindent, és kétség kívül mellettem áll. Széles mosoly ült ki az arcomra.

-         Ijesztő vagy ilyenkor – húzta össze szemeit Zayn, én felnevettem és kimentem a hátsó kertbe az új gépemmel. Viszont agyam mindig Harry-re ugrott vissza. Ostobának éreztem magam, hisz valamilyen szinten a rokonom, ha nem is vér szerinti, de mégiscsak. Az agyam belső része józanul gondolkodott és csak azt ismételte: azt sem tudod mi az a szerelem. De egy másik hang másképp vélekedett: Harry nem igazándiból a rokonod, a családod már csak a lelkiismeret furdalás miatt se haragudna meg rád. A sajtónak nem kell tudnia, hogy szinte a bátyád.

Megint más gondolatok pedig egyenesen rossz hatással voltak, az igen csak gyenge önérzetemre: Így is miattad szenvedett eddig a családod, hisz titkolóztak előtted, gondold el milyen nehéz lehetett, most még beleszeretnél egy olyan emberbe, akit nem is ismersz és majdnem a rokonod. A terasz fa burkolatára rogytam és utat engedtem a kétségbe esésnek. Mi van, ha nem fogom tudni elfelejteni? Vagy ha nem találok senkit, aki így felkavarna? A fiúk csalódnának bennem, ha ez kitudódna, így még Liam-nek sem fogom elmondani, döntöttem el. Nem elég, hogy a családom hazudott, még a saját magam alkotta gondokat is meg kell, oldjam, úgy érzem, ez túlnő rajtam. Matt. Fogalmam sincs, hogyan érzi magát most, biztosan nem annyira rosszul, mint én. Még mindig saját magam okoltam az egész hazudásos dolog miatt. Végül is az emberek az ilyen hazugságokat azért hazudják, mert nem bíznak eléggé a másik emberben. Nálunk is ez történt. A családom úgy gondolta, nem vagyok méltó egy ilyen titokra.

-         Szia Olív. – köszönt valaki a hátam mögül, hangja lágy, de férfiasan mély volt.

-         Szia – fordultam felé ültőmbe és mosolyodtam el halványan.

-         Pedig a telefonba úgy tűnt, jobban vagy. – sóhajtott és közelebb jött. A kezét nyújtotta, én készségesen fogadtam el. Ismét, mint minden alkalommal, meglepődtem milyen jó hozzá érni. Elkönyveltem magamba a mai nap tanulságaként, hogy szeretek Liam-mal érintkezni.

-         Zayn elment? – kérdeztem, nem reagálva az előző mondatára.

-         Nem a fürdőben van. Nem hagyna itt köszönés nélkül – mosolyodott el irtó helyesen. Besétáltunk a nappaliba, Zayn a kis előszoba szekrényemen ült és cipőt húzott.

-         Zayn, ha beszakad, megöllek. Ez volt az utolsó. Ott van a pad, nem tudtál volna arra ülni? – egymás mellet volt a két bútor, de persze nem a megfelelőre ült rá, jellemző.

-         Bocsi, hercegnő. De megsértettél, nem vagyok olyan nehéz- húzta össze szemöldökét. Én pedig hülyén néztem rá. Elnevette magát, én is elmosolyodtam, de persze mérgesen.

-         Ez nem megy neked. – mutatott arcomra nevetve. Én kinyújtottam a nyelvem.

-         Inkább menj, csalj meg. – intettem az ajtó felé. Elvigyorodott.

-         Téged, soha – nyomott egy puszit arcomra, én nevetve toltam el magamtól.

-         Csá haver- lepacsizott Liammel. Elindult, de visszalépet. Rám nézett. Közelebb jött és megölelt.

-         Rendben leszel? – kérdezte hajamba.

-         Persze, Zayn. Én mindig rendben vagyok.

-         A-a. - rázta a fejét nevetve. – Itt bent van valami gond, bár ezzel profihoz kéne fordulni. - közben halántékomat nyomkodta. Rácsaptam a kezére.

-         Ne lássalak itt többet - mutattam az ajtóra tetettet dühvel, de a nevetés majdnem kibukott belőlem.

-         Soha nem fogsz tudni lerázni. – nem nevetett, még csak mosolyogni sem mosolygott, persze nem gondolta komolyan a vádamat, csak a sajátját. Halálosan őszinte volt, én végig simítottam karján.

-         Nem illik megvárakoztatni a lányokat. – kedvesen elmosolyodtam, megfogta a kezem, mikor a kézfejéhez értem, nyomott rá egy puszit és kiment. Liamhez fordultam, mosolygott.

-         Szerencsés vagy, hogy ilyen barátok vesznek körbe. – szándékosan használtam többes számot, mert nem csak Zayn-re értettem. Kitaláltam, hogy ilyen véletlen elejtett mondatokkal fogom elérni, hogy bűntudata legyen, ha azt kezdem neki kántálni, hogy miattam ne haragudjon másra, akkor azt mondaná, hogy nem miattam van, hanem mert neki is hazudtak, bla-bla-bla… Már láttam is, hogy elgondolkodik egy pillanatra, szemét a padlóra szegezve.

-         Felhívom Vevát, most indul a gépe, utána felőlem mehetünk. – hagytam magára és felrohantam egy felsőért. Igen, elhatároztam, nem hagyom, hogy a fiúk összevesszenek és mindent megteszek, hogy legalább ők tarcsanak össze. Nem hagyhatok mást szenvedni, mert én szenvedek…