16. fejezet

 A barátság - táptalaj, ahol a szerelem életre kelhet. Ha szerelmet akarsz vinni egy kapcsolatba, akkor először barátságot kell vinni bele.

/ Liam szemszög /

És Olívia eltűnt az emelten. Engem halálosan felkavart és megdöbbentett az, amit a fiúk közöltek tegnap előtt. Egyszerűen nem hittem el, hogy Harry hazudott nekünk és vele együtt Louis is, hisz ő hamarabb tudta, hogy Harry apjának van egy másik fia, mint maga Harry. Két napja ezen agyalok, és jól jönne valami vagy valaki, aki kissé elvonja a figyelmem. Szinte már belefájdul a fejem. A másik elképesztő dolog, hogy Olívián nem látszik MINDIG. Igen, ez azért szerepel nagy betűkkel, mert fontos. Azt hinné az ember, hogy már-már nem is érdekli, hogy konkrétan nincs testvére, de mikor ott ült a terasz deszkáin, megijedtem és legszívesebben felkaptam volna és addig futottam volna, míg meg nem szűnik minden féle fájdalom. Bűntudatot éreztem, mert nem tudtam segíteni semmiben, hátha a séta jót fog tenni neki, mondjuk ebben szinte biztos voltam, minden jót tesz neki, amit a természetben csinálhat. Rezgett a telefonom, sms. Meg sem néztem, tudtam, hogy Nial írt. Felhívtam, hogy elmegyek Olíviával sétálni, azóta 10 percenként ír egy üzenetet, hogy, hogy van Olív. Az első 2-re válaszoltam, de akkor még nem is voltam itt, a többit meg sem nyitottam, így nem tudja, mi van vele, ezért egyre sűrűbben ír. Már hív is. Felvettem.

-         Mi van már? – szóltam bele nem túl kedvesen, de ez van.

-         Mi van Cailín-nal? Történt vele valami? Rosszul néz ki nagyon? Maga alatt van? Nagyon haragszik rám?– ahogy hallottam Niall aggódását, elszállt belőlem minden harag.

-         Nézd Niall. Vele kell megbeszélned a dolgokat, nem tudom, hogy kire haragszik, ha egyáltalán haragszik. De fel kell hívnod és bocsánatot kell kérned, megbízott benned, te meg átverted.

-         Tudom, Liam, tudom. – szinte sírt. – De mi van, ha nem veszi fel? Én nem akarom, hogy utáljon.

-         Naill, ne mondj hülyeségeket, nem utál. Idő kell neki, holnap felhívod. Megbeszélitek és kész. Ne ess pánikba.

-         Oké, oké. De vigyázol rá? Zayn-nel elvoltak?

-         Igen, talán túl jól elvoltak. – szorult ökölbe a kezem. Zayn nem veheti el tőlem Olíviát.

-         Jól vagy? – kérdezte Niall furán.

-         Igen, persze leteszem. Szedd össze magad és holnap hívd fel.

-         Rendben, mikor jössz?

-         Nem tudom, meg várom Vevát, majd csak este jön, de nem hagyom egyedül.

-         Okés. Köszi, Szia. És vigyázz Cailín-ra. – mire megforgattam a szemem, bár ő nem láthatta.

-         Meglesz. Szia. – letettem, két perc múlva megjelent Olívia. Telefonált és közben a pulcsiját húzta, másik kezében egy topánkát fogott. Elmosolyodtam. Elvettem tőle a topánkát, ő hálásan mosolygott. Leguggoltam és intettem neki, hogy emelje fel az egyik lábát. Megtette én meg óvatosan a lábára csúsztattam a cipőt, majd a másikra is. Vigyorogva dobott egy puszit, felkapta a kulcsokat és a gépét, majd megindult az ajtó felé. Vállával a füléhez tartotta a telefont, kezében a fényképező volt és próbálta bezárni az ajtót, miután kijöttünk. A kulcs lesett, felvettem, arrébb toltam és bezártam az ajtót. Mire megfordultam már letette.

-         Bocsi, de nem mindig tudok egynél több dologra figyelni. – felnevetettem. Nem baj, majd én figyelek rád, szívi. Elindultunk.

-         Nem megyünk kicsit messzebbre, mármint ki a városból. Vagy az nagyon messze van?

-         Hát kb. egy óra gyalog. De ha szeretnéd. – néztem rá.

-         Nem gáz? Legalább nyugodtan lehetünk, nem fognak örült rajongók üldözni.

-         Sajnálom.

-         Ne legyél már olyan, mint Niall. – nézett rám morcosan. Elmosolyodtam. Hihetetlen édes volt. Az én irányításommal, elindultunk az erdős rész felé. Közben mindenféléről beszéltünk. Faggattam a Miamiban töltött éveiről, mert a korábbi beszélgetésinkből (abból az egyből) azt vettem ki, hogy ott szeretett a legjobban élni. Mesélt Sofi-ről, hogy milyen volt, valakinek végigkísérni a függőségét. Szegénynek, biztos nem volt sétagalopp.

-         És te, hogy vagy? – kérdezte, mikor már nagyon a városon kívül voltunk. Tudtam, hogy nem azért kérdezi, mert nem tud mást.

-         Hát nem is tudom. – sóhajtottam. – Tudom, hogy Harrynek nem volt kötelessége elmondani nekünk, de valahogy úgy érzem úgy lett volna igazságos, ha tudunk róla. Bár nem tudom, talán azért esik ilyen rosszul, mert nektek is van közötök hozzá. Tudod, bármelyik más lányt szimplán sajnáltam volna, hogy hazugságban élte, de nálad más a helyzet. – nem szólt semmit, sétálás közben az utat figyelte. Nem tudom, mit is gondol és azt kívántam, bárcsak gondolatolvasó lennék. Elvettem róla a szemem és a már fákkal körül vett tájat kémleltem. Hirtelen felnézett rám, megfogta a karom és adott az arcomra egy puszit, majd megindult előre, a nyakába akasztott fényképezőt pedig bekapcsolta és szeme elé rakta. Majdnem elájultam, a puha, édes ajkai nyomát fogdostam, mint egy megszállott. Mondjuk, az vagyok, Olívia megszállottja.

-         Ohh, nézd milyen szép. –fordította felém a gépet, mikor beértem.

  

-         Az. – mosolyogtam rá. Majdnem olyan, szép, mint te. Folytattam magamba.

-         És te hogy vagy? – indultunk tovább. Hozzám hasonlóan, ő is egy nagy sóhajjal kezdte. 

-         Tudod, úgy érzem, a családom nem bízott bennem. Mert igen, lehet, hogy azért nem mondták el, mert nem akarták, hogy rossz legyen nekem, de őszintén, apukám tudhatná, hogy ez így volt a legfájdalmasabb. Talán, ha más ember lennék, ha jobb, akkor megosztották volna velem is a dolgot…

-         Nézd, Olívia – fordítottam magam felé. – Te remek ember vagy. És ezt nem azért mondom, hogy jobban érezd magad, hanem mert tényleg így gondolom. Valaki, vagyis valakik hazudtak neked, ne magad okold, amiért ők ilyenek.  – nem nézett a szemembe, így állánál fogva felemeltem a fejét. A szeme kétségbeesést tükrözött és talán riadalmat. Furcsa volt ezt tapasztalni, hisz mindig az a pajkos vidámság csillant meg szemeiben.

-         Tudom, de annyira nem hiszem el. Próbálok észérveket felhozni.

-         És ez volt a legnormálisabb? – kérdeztem összehúzott szemöldökkel.

-         Igen- vágta rá határozottan.

-         És mit vársz? Felhívod Matt-et, hogy ne haragudj, hogy te nem szeretsz és csak ezért hazudtál nekem, az én hibám.

-         Nem azt mondtam, hogy nem szeret, csak nem bízik bennem.

-         Olív, a szeretett alapja, az őszinteség és a bizalom. A kettőnek meg kell férnie egymás mellet, különben egyik sincs meg. – remélem, változtat a véleményén.

-         Oké, sajnálom. De könnyebb magamat hibáztatni, mint beismerni, hogy a saját családom hazudott nekem. – a nem gondoltam volna, hogy ilyen rossz lesz látni, ahogy könnyes szemmel néz rám. Magamhoz húztam, görcsösen szorította a pulcsimat a hátamon, de nem sírt.

-         Azt mondtad, örülsz, mert Sofi felismerte, hogy bajban van és segítséget kér. Ha beismered az igazat és nem hazudsz saját magadnak, felhívod a testvéred és a szüleid és megbeszélitek. Hasonló a kettő, még ha nem ugyanarról is szól.

-         Köszönöm Liam. Ismét. – nézett rám. Én elmosolyodtam.

-         Én ezért vagyok. – nyomtam egy puszit a homlokár, de számat ott tartottam és szemem lehunytam. A végtelenségig így álltam volna vele, de nem tehettem, elengedtem és rámosolyogtam.

-         Tudod a világ kevésbé ijesztő, mióta ismerlek. – nézett rám. Soha nem okozott még semmi ilyen nehézséget, mint visszatartani magam, attól, hogy megcsókoljam, vagy szimplán kinyögni, hogy szeretlek. Csak nézett szemembe, nem rebbent meg a szempillája, nem kapta el a tekintetét. Egyenesen és őszintén fonta tekintetét az enyémbe. És ó, azoknak a szemeknek a barnasága, amitől az ember kapható lesz minden marhaságra. Elmosolyodtam.

-         Menjünk tovább. – egy ideig nem beszéltünk semmiről sem. Hallgattuk a madarak csicsergését és a szél susogását. A nap már lemenőben volt. Olívia minden pillanatban rákapta a szemét a lemenő napra, mintha örökre az emlékezetébe akarná vésni, mert tudja, hogy nem látja soha többet. Én pedig, igyekeztem őt magát az emlékezetembe vésni, gyönyörű volt, ahogy megvilágította a nap narancssárga fénye. Úgy vette körül mintha egy angyal lenne. És sikerült, ezt senki nem fogja velem elfelejtetni.

-         Szerintem ne menjünk tovább, lassan sötétedik. Ne az én lelkemen száradjon, hogy a világsztár eltűnt. – nézett rám vigyorogva.

-         Pedig azon gondolkozom, hogy meg kötöm, magam beugrok a bokorba, és ha megtalál, valaki elmondom, hogy veled voltam. És, hogy te tetted ezt. – elnevette magát.

-         És ha senki nem talál meg? – kérdezte nevetve. Az gáz.

-         Te visszajössz és hősiesen megmented a világsztár seggem. – vigyorogtam.

-         Ahan, először rám fogod, utána meg én mentelek meg. Nem gondolod, hogy a pofátlanságnak van határa? – csapott a karomra, nevetve.

-         Hát nekem meg útlevelem. – röhögtem fel saját viccemen, de neki is tetszett. Hurrá. Nevetve haladtunk visszafelé.

-         Mi a kedvenc könyved? – kérdezte.  

-         Ohh, talán a kisherceg. - mire megtorpant és rám nézett. Arcán hatalmas mosoly kezdett szétterjedni. Egy hatalmas és csodaszép mosoly.

-         Jóóó, tudom nem valami férfias, de tényleg szeretem. – rántottam meg a vállam.

-         Dehogy, vagyis nem tudom, mennyire férfias, de az én kedvenc könyvem is az.

-         Na akkor fogalmam sincs melyikünknek a gázabb. – néztem rá nevetve.

-         Egyértelmű neked. – nézett rám vigyorogva.

-         Ahan, nem. Én nem vagyok gáz.

-         Nem te nem is, csak a stílusod. – nevetett fel, én rákaptam a fejem és próbáltam nem vigyorogni. Megindultam felé.

-         Héé, oké, oké egyezzünk meg, hogy egyikünknek sem gáz. – közben a mellkasomra tett keze pont a szívemet takarta be. Remélem, nem veszi észre, hogy milyen gyorsan ver. Elléptem tőle.      

-         Vagy mondjuk csak egy kicsit neked. – nevetett fel.

-         Uhh. – elkezdett futni, de előlem nem menekülhet. Utolértem, és a vállamra dobtam.

-         Remélem, most már bírni fogsz magaddal.

-         Nem baj úgyis fájt már a lábam. – elvigyorodottam. A feneke alatt fogtam meg, a combját. Egy ideig összevissza fecsegett én meg csak egyre vigyorogtam. Olyanokról beszélt, mint a pónik, a vidámpark és a tenger. Felhúzta a pólómat.

-         Jéé, spongyabobos alsód van. – nevetett fel.

-         Héé, nem illik más alsóját nézegetni. – de gáz.

-         Nyugi már, cukcsi a gatyád. Szeretem spongyabobot, de Patrikot még jobban. Olyan hülye. – nevetett fel. Levettem a vállamról.

-         Nehéz vagyok? – kérdezte.

-         Nem, te buta. Nem akarom, hogy a fejedbe folyjon az összes vér. Ha már nem bírsz menni, inkább viszlek a hátamon. – örömmel fogadta el felajánlásom. Ismét én vittem, de ez egyáltalán nem zavart, nem mondom, hogy nem is érzetem, hisz egy kisbabának is megérzed a súlyát egy idő után, de a világ összes kincséért sem tettem volna le, míg ő nem kér meg rá.

-         És egyébként miért a kisherceg a kedvenced? – kérdezte.

-         Ez most provokatív kérdés volt, vagy tényleg érdekel?

-         Tényleg kínácsi vagyok. – válaszolta nevetős hangon.

-         Hát tudod érdekes az egész történet, nem mindenki jön rá először miről is szól.

-         Szerintem nem csak a barátságról szól. – kezdete ő is. – Mikor a kisherceg rájön, hogy nem az övé az egyetlen rózsa a világon, szomorú lesz és haragos, mert azt hitte nincs senkinek olyan kincse, mint neki. Viszont a többi virág megismerése után arra is rájön, hogy tényleg nincs egyetlen olyan rózsa, mint az övé.

-         És szerinted, ezzel mire utalt az író?

-         Hát a szeretetre. Mindegyikre. A testvéred iránti szeretet, a szüleid; nagyszüleid iránti szeretet, a barátaid, a kutyád, a macskád, a rajongóid – bökte meg fejem aranyosan. – És legfőképp a szerelmed iránt érzett önzetlen és tiszta szeretetre.

-         Örülök, hogy egyet értünk. – mosolyodtam el. Ezután semmi mást nem mondott, és én sem. Fejét a vállamra hajtotta és halkan dúdol a fülembe egy ismeretlen dalt. Mindkét kezével átkarolta a nyakam, de egyik keze a hajam simogatta, valószínű tudtán kívül. Egy jó fél órát gyalogoltunk így, mikor megkért, hogy tegyem le. Természetesen teljesítettem parancsát.

-         Nem fáj a kezed?

-         Nem, annyira nem. – mosolyogtam rá.

-         Szerinted hívjam fel anyáékat? – jól esett, hogy tőlem kérdezi.

-         Mindenféleképp. – bólintottam, ezzel nyomatékosítva a javaslatom.

-         Rendben, de nem ma. Majd holnap. – még egy bólintás.

-         És, öhmm… mindegy, hagyjuk. – nem fejezte be.

-         Mond már. – szóltam rá.

-         Hát, azt szeretném kérdezni, hogy ott leszel, velem mikor beszélek Matt-el? – olyan aranyos hangon mondta, de nem ez volt a legjobb, hanem maga, amit mondott. Mosolyom nem tudtam eltüntetni, úgy válaszoltam.

-         Persze, ha szeretnéd.

-         Köszönöm – nézett rám hálásan. Mindent meg csinálok neki, amit csak szeretne. Persze, ezt ő nem tudta. 9 óra is elmúlt mire haza értünk, vagyis Olívhoz értünk.

-         Éhes vagy? – kérdezte.

-         Egy kicsit. – válaszoltam, nem igazán voltam éhes.

-         Oké, mutatok neked valamit. – csillant fel a szeme. Levette a pulcsiját és a hűtőhöz lépett. Tejszínhabot, csoki szirupot vett ki. Én furán néztem rá. A szekrényből kivett még vagy két zacskó gumicukrot és egy tábla csokit.

-         Olív, nem lesz ez sok? – kérdeztem vigyorogva. Ő csak kinyújtotta a nyelvét és megrázta a fejét. A pulton lévő kosárból banánt és narancsot vett ki. Elém rakta őket.

-         Pucold meg. – míg én ezt csináltam két üveg tálkát tett az asztalra. Beleöntötte a gumicukrokat, beledarabolta a csokit és, amit megpucoltam, az felvágta és beledobálta. Vett ki fagyit a mélyhűtőből, azt is belerakta, nyomott rá tejszínhabot és csokit öntött a tetejére. Az egyiket elém tolta.

-         Ez Chachi féle mindent egybe. – én elnevettem magam. – Ne nevess, nagyon finom. Matt-el mindig ilyet csináltunk, ha unatkoztunk és éhesek voltunk. – én kb. a feléig megettem, de olyan édes és tömény volt, hogy többet nem bírtam.

-         Jézus, hogy tudod ezt megenni? – kérdeztem nevetve. Ő sem ette ki az egészet, de jóval többet evett, mint én. Meg gyanítom, hogy neki nem azzal volt baja, hogy édes, sokkal inkább sok volt. 

-         Én imádom. – rántotta meg a vállát, majd hátradőlt a székben és hasát kezdte simogatni. Felnevettem.

-         Olyan hülye vagy. – elnevette magát.

-         Ezt bóknak veszem.

-         Akkor én meg annak szánom. – a telefonjára kaptuk a fejünket, ami a pulton hevert előttünk és vadul csörgött. Felkapta, de nem nézte meg ki az, a füléhez emelte.

-         Halló? – szólt bele vidáman.

-         Szia, Niall. – rám nézett, de minden vidámság nélkül. Niall? Mit nem fogott fel abban, hogy holnap hívja fel? Azt akartam, hogy a mai nap mindenféle ilyen nélkül teljen el. De persze, miért is hallgatna rám?

egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.. ♥

Antine de Saint-Exupéry: Kisherceg

/ Chachi szemszög /

Liam olyan jót tett velem. Szerettem a közelében lenni, olyan megnyugtató, mintha soha nem történhetne semmi rossz, míg velem van. Ezt vele is megosztottam, ami talán túl bizalmas infó volt, nem igazán tudom, mit gondol rólam valójában. Ez benne az egyetlen zavaró dolog, fogalmam sincs mi a véleménye rólam. Azt mondta jó ember vagyok, de ki nem mondta volna ezt abban a helyzetben? Na ez, az. Senki. Mindegy. Mikor meghallottam Niall hangját, elszállt a varázs és a csodálatos délutánom. Nem Niall miatt, sokkal, inkább mert eszembe jutott a valóság. Hát az igazság fájdalmas.

-         Szia Niall. – közben Liamra sandítottam. Nem tudtam leolvasni róla semmit.

-         Szia Cailín. – nem mondott semmi mást.

-         Nézd Niall. Nem haragszom rád, de most nem szeretnék beszélni veled. Ha megbeszéltem a szüleimmel a dolgot, majd veled is beszélek. Délután találkozunk abban a kávézóban, ötkor. Hozd Louis-t is. Szia. – és letettem. Nem vártam, meg míg válaszol, így éreztem a legjobbnak.

-         Ügyes vagy. – mosolyogott Liam. – Had higgye, hogy kicsit neheztelsz rá.

-         De én neheztelek is. – Ő megemelte egyik szemöldökét.

-         Na, jó akkor nem. – forgattam meg a szemem. – De nem akartam vele beszélni. Olyan jó volt délután. Mintha egy másik világban jártam volna, ahol nincsenek hazugságok. – sóhajtottam.

-         Akkor sikerült. – vigyorgott büszkén.

-         Mi?

-         Eltereltem a figyelmet. Szerettem volna, ha ez a nap másról szól. Én mondtam Niall-nek, hogy hívjon holnap. Nem értem miért nem lehet felfogni. – kissé mintha idegessé tette volna. Kezére tettem az enyémet.

-         El sem tudod hinni, mennyivel jobb így. Sokkal könnyebben fogok holnap beszélni a szüleimmel.

-         Örülök, hogy segíthettem. Azt meg felejtsd el, hogy te miattad van. Nem vállalhatod magadra mások hibáit. – nézett rám nyomatékosan. Az este további részében megnéztünk egy filmet, nem tudom a címét, de jó volt. Liam bealudt, mire vége lett. Mivel ült, óvatosan elfektettem a kanapén és betakargattam. Nem akartam elaludni, de még csak 11 múlt. Veva azt mondta, hogy olyan éjfél és fél egy között várható. Hát az nem most van. A lenti fürdőben megmostam a hajam, hogyha Liam felébred, haljam. Kiültem a teraszra és megnéztem milyen képeket csináltam. Volt egy Liam-ről is, még itt benn a városban, két utcával arrébb.

Hát nem édes? De az. Jobban szeretem, ha nincs kivasalva a haj, sokkal sexibb. Persze ezt vele nem osztottam meg, sikítva rohanna el, minél messzebb tőlem. Végiglapoztam a képeket, majd a csillagokat bámultam. Fogalmam sincs mi lesz holnap, de még csak sejteni se sejtettem. Mégis, a legijesztőbb, hogy nem tudom mit is gondolok erről az egészről, nincs véleményem. Vagyis nem tudom, de wáááá ez annyira nehéz. Nem igazán haragudtam a családomra, de nehezteltem rájuk. Hogy ne tettem volna? Az édesanyám és édesapám, nem hazudtak soha nekünk, és nem voltak ilyesfajta problémáink. Vagyis, de voltak, csak én nem tudtam róla. Mindig mindent megadtak nekünk és remek emberek. Tudtam, hogy nem fog változtatni a feléjük irányuló szeretetemen és tiszteletemen. És Mike. Emlékszetek mikor elkönyveltem magam, hogy bármit is csinál, mindig büszkén leszek a barátja és tisztelni fogom? Na de akkor nem tudtam, hogy hazudik. Bár nem sokat rontott a kapcsolatunkon, csak ezt ő nem tudja. Éjfél elmúlt bőven mikor hallottam, hogy egy kocsi áll meg a ház előtt. Felpattantam, és kirohantam a bejárati ajtón. Veva szállt ki egy kék Mercedesből, azt hittem az apukája hozta vagy valaki rokon, de meglepetésemre Brian mászott elő a vezető ülésről. Ennyire jóban vannak?

-         Sziasztok. – ölelgettem meg először Vevát, majd Brina is kapott egy puszit.

-         Ohh, milyen jó színed van. – dicsértem meg az új lakótársam színét.

-         Én megyek lányok. Chachi hol voltál délután? – nézett rám Ian.

-         Úristen, óra volt. – basszus, kiment a fejemből. – Sajnálom, de Liam itt volt és elmentünk sétálni meg minden, teljesen, totálisan elfelejtettem.

-         Semmi gond. Holnap a srácokkal próbálsz? – kérdezte mosolyogva. Jézus, tényleg.

-         Ahan. – felnevetett.

-         Szívesen – veregette meg a vállam. Én csak kinyújtottam rá a nyelvem.

-         Tudtam, hogy lesz. – a kocsi csomagtartójához léptem és elkezdtem a bőröndöket kiszedni. Behordtuk a cuccokat, majd Brian elment. Veva tökre elpirult, mikor nyomott az arcára egy puszit. Össze illenek.

-         Öhh, Chachi. Ki ez a srác? – mutatott a kanapén, békésen alvó Liam-re. Halkan felnevettem és a konyhába ültünk. Elmeséltem minden dolgot, kezdve attól, hogy megismertem Niall-t, egészen a mai napig.

-         Úristen, kislány. Te aztán nem vagy semmi. – elvigyorodtam.

-         Szerinted mi tévő legyek?

-         Ezt csak te tudhatod, de ha engem kérdezel, várj.

-         Ennyi? Ez a nagy tanács? – kissé bukó lett a hangvételem, de ez komoly? Ő csak mosolygott, ez volt talán a legidegesítőbb. Mintha, ő tudna valamit, amit én nem.

-         Én már 20 vagyok, tudok egy és mást. – koppintott az oromra.

-         Veva, a 20 az semmi. – nevetettem fel. Ő rácsapott a karomra.

-         Hééé, igen is idő vagyok. Egy 20 éves érett nő. – húzta ki magát, majd felpattant és ugrálni, táncolni kezdtet közben pedig, halkan énekelgette, hogy 20 éves vagyok és érett. Én vele ugráltam, de közben úgy nevettem, hogy alig bírtam állni. Hajnali 3 körül járt az idő, mikor Liam felébredt. Veva elé lépett.

-         Szia. Veronica Gordon vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek. Most megyek, letussolok. – közben nyomott egy puszit a még félig alvó és megilletődött fiú arcára. – Jó éjt – adott egy puszit nekem is, majd felrohant a lépcsőn. Liam leült a mellettem lévő székre és úgy nézett rám, mint egy ufóra. Felnevettem.

-         Ő Veva, a lakótársam.

-         Ahan. – bólogatott egyáltalán nem értelmesen. Ismét elnevettem magam, majd felálltam és karjánál fogva az emeltre rángattam.

-         Gyere, a vendégszoba üres. Ott kényelmesebb. - benyitottam a szobában. Olyan hülye vagyok, Veva szobája még nincs kész, ágya sincs, hol aludna máshol, mint itt? A bőröndjei ott hevertek, és a zuhany hangját hallottam a fürdőből.

-         Ohhm, inkább aludj az én szobámba. Én meg alszom itt. – toltam át az én szobámba.

-         De nem akarok kellemtelenséget – nézett rám, mikor leültettem az ágyra.

-         Nem okozol. – levettem a cipőjét, ő lefeküdt, én betakartam.

-         Aludj jól. – adtam egy puszit arcára és hajoltam volna el mikor, átölelte derekam és magához húzott. Teljesen ráestem, mert nem tudtam meg támasztani magam, bár valahogy nem zavart. A testem összes pontjában bizsergés támadt. Nyakam a szájával volt egy vonalban és éreztem, hogy apró puszit nyomott rá. Kezdett annyira intimmé válni a helyzet, hogy félő volt, felgyulladok. Megsimogattam haját és elhúzottam tőle. Szeme már csukva volt, szinte aludt. Kiléptem a szobából, becsuktam az ajtót és nekidőltem, lehunyt szemmel vette mély levegőket. Vagy 2 perc kellet, hogy megnyugodjak. Kinyitottam a szemem, Veva a vendégszoba ajtaját támasztotta, kezét a mellkasán fonta össze, arcán hatalmas vigyor. Én elsétáltam mellette.

-         Adj valamit, amiben aludhatok. Nem megyek oda vissza. – böktem a szobámra. – De jézus, milyen dolog, hogy itthon vagyok, és kölcsön kell kérnem pizsamát, mert a szobámban egy félisten fekszik. Ez annyira abszurd. – az ágy előtt álltam, rádőltem háttal és egy párnát szorítottam a fejemre. Veva hangosan nevetve jött közelebb. Lehúzta fejemről a párnát és kezembe nyomott egy trikót, meg egy rövidnadrágot.

-         Annyira bírlak. –tolt a fürdő felé. Én szem forgatva magamra zártam az ajtót. Elvégeztem a dolgaim, majd lefeküdtem Veva mellé, aki már aludt. Jó neki, én vagy még egy órát forgolódtam, csodálom, hogy nem ébredt fel az mozgolódásomra. Sehogy nem volt jó feküdni, a saját ágyamat akartam, benne Liam-al. Hirtelen felültem. Ma nem gondoltam Harry-re, annyira megörültem, hogy nevetve hullottam vissza a párnára, amit Veva kis mozgással jutalmazott. Harry-re nem gondoltam, de Liam-re annál többet. Na, ez jó. Eddig azt sem tudtam mi az a szerelem és egyik fiú sem kelltet bennem ilyen érzelmeket, most meg itt van kettő is. Kb. 4 volt, mikor elaludtam. Arra ébredtem, hogy besüt a nap az ablakon, az órára pillantottam 11.02. Nem aludtam túl sokat, de ezt még nem éreztem, majd estefelé, főleg egy táncóra után. Felkeltem, benéztem a szobámba, de Liam-nek hűlt helye volt, csak úgy, mint Vevának. Lesétáltam, de senkit nem láttam. A hűtőre egy cetli volt ragasztva:

Elmentünk vásárolni, semmi értelmes nincs a hűtőNKBEN.

Puszi:Veva&Liam

Elnevettem magam a hűtőnk szó kiemelésén. Csináltam egy kakaót és leültem a Tv elé. Milyen rég néztem már, bármit is. Az MTV-n pont az ABDC ment, kb. a második vagy harmadik adás lehetett elég sokan voltak. Az 5. évad, mi a 6-dikba indulunk. Most, hogy nézem, egyre jobban elfog az izgalom és a kalandvágy. Elméletileg ma kezdjük a koreot, amivel a selejtezőbe indulunk. Még jó, hogy Ian emlékeztetett este. Fél óra múlva jöttek meg Liam-ék.

-         Hoztunk fánkot. – mosolygott Liam. Aww.

-         Mit nézel? – kérdezte Veva lehuppanva mellém. Én rávigyorogtam.

-         Ohhóó, jövőre nyertek? - kérdezte.

-         Mindenképp. – nevettem fel. Liam is leült, oda adta az én kis sütijeim.

-         Jaj, köszönöm. – mosolyogtam. Azt hittem a tegnapi után kellemetlenül fogom érezni magam, de tévedtem. Sőt. Azt kívántam, bárcsak közebb ülne hozzám.

-         Öhhm, adtam neki egy nadrágot meg választott magának pólót – mutatott Liam-re, aki édesen mosolyogott.

-         Okés. – mosolyogtam én is. Az én melegítőm volt rajta, meg egy piros póló. Fogalmam sem volt, hogy van ilyenem. Vagyis volt, megtarthatja. Miután ettem, felmentem átöltözni. Egy farmer rövidnadrág és egy fekete-fehér csíkos pólót választottam. Hajam szabadon hagytam és a fekete VANS cipőmet húztam fel. Lementem, Liam telefonált, Veva a tévét kapcsolgatta. A konyhában volt pár mosatlan, azokat elmostam, majd a fürdőből lehoztam a szennyest. Liam ruhái is ott voltak. A mosókonyha a lenti fürdő mellet helyezkedett el. Eredetileg kamra volt, így eléggé kis helység, de a mosógép és a szárítógép kényelmesen elfért benne. Liam pólóját nem tettem be, eldugtam. Csak nem fog neki hiányozni. Visszamentem és felsöpörtem a konyha- nappali részt. Kb. 12 volt mikor egy csöngetés után Zayn tört be a házba.

-         Olívia. – kezdte nagy vidáman. Én a konyha közepén álltam, Liam mellettem, Veva fenn. – Képzeld Harry nem Matt tesója. -  Olyan vidáman mondta, mintha számítana bármit is. A többi fiú is jött utána. Ahogy megláttam Matt-et, rájöttem, hogy mennyire hiányzik. Alig beszélgettem vele, mivel ugye a házavatós buli már nem jól sült el.

-         Mi van? – kérdeztem vissza.

-         Hát nem én vagyok Matt testvére. – Harry hangja még vidámabban hangzott, bennem meg felment a pumpa. Ezt komolyan gondolják? 

-         Hát, Harry, képzeld én sem. – mosolyogtam szarkasztikusan, a levegőt metszeni lehetett a szavaim után. - Tudjátok, 2 napja csak azon agyalok, hogy hol rontottam el. Tudjátok mit találtam ki? – nevettem fel gúnyosan. – Hogy én vagyok a megbízhatatlan, hogy én vagyok a rossz. Egyszerűen nem tudtam megnyugodni annyival, hogy hazudtattok. De rájöttem, hogy én semmiben nem hibáztam, de te igen. – néztem Matt-re. – Tudod miért nem úgy nézek rád mint a testvéremre? Nem, nem azért, mert nem is vagy az, hanem mert azt hazudtad, hogy az vagy. Igen, én is tudom, semmi értelme, de ez van. – rántottam meg a vállam. Nem mondott semmit, még csak a szemembe sem nézett.

-         Nézz, rám Matthew ha hozzád beszélek. – rám nézett, szemeiben könny ült. De engem nem hatott meg, nem engedtem, hogy meghasson, ma nem. Eddig mélyen legbelül is csak saját magam hibájaként könyveltem el, de elegem lett.

-         Jó, hurrá, nem Harry a testvéred. Remek hír. Mit is változtat azon, hogy hazudtál? Hmm?

-         Semmit- motyogta halkan.

-         És ezt mióta tudod? - nem mondott semmit, de szeme mindent elárult. – Szóval tudtad, és ide jöttél egy ilyen hülye érvvel, amiről tudtad jól, hogy nem érdekel. Mert leszarom, hogy ki a testvéred, azt tudom, Matt, hogy nem én vagyok. – éreztem Liam kezét a vállamon, érintésétől elkezdtem fokozatosan megnyugodni. Vettem egy mély levegőt.

-         Naill-el megbeszéltem, hogy találkozunk 5.kor a kávézóban. Maradjon úgy a dolog, most nem vagyok kíváncsi rád. – néztem Matt-re. Ő sarkon fordult és kiment. Niall és Louis elkínzottan néztek rám, de én határozottan néztem kifelé a teraszajtón.

-         Menj te is, Moon mindjárt itt van. – néztem rá Liam-re. Ő bólintott. Nyomott egy puszit a homlokomra és végigsimított az arcomon. Harry megkövülten állt a nappaliban, a többiek szállingóztak kifelé. Odaléptem a fürtös hajú fiúhoz és ránéztem.

-         Nézd, Harry. Én őszintén örülök, hogy nem vagytok rokonok, de értsd meg az én helyzetemen nem változtat. Nem is azzal volt a bajom, hogy ti testvérek vagytok, sokkal inkább azzal, hogy mi nem. Megérted?

-         Persze, de én ezt annyira nem akarom. – vált elkínzottá arca. – Nem akarom, hogy miattam ilyen legyen a helyzet.

-         Nem is miattad van Harry. Matt miatt. – nem mondtam semmi többet, felmentem az emeltre. Azzal a semmilyen, semmit mondó érzéssel a szívemben.