17.fejezet

 Csak az ember tud segíteni a másik emberen. Csak egy ember tud erőt adni másiknak, ha bajban van.

Fél egykor hallottam a dudaszót. Az ajtóra egy cetli volt ragasztva:

Sajnálom. Hiányzol. Szeretlek. Niall.

Elnevettem magam, mint egy rossz szerelmes levél, egy megcsalás után. A zsebembe csúsztattam a papírt és mosolyogva az autóhoz léptem. Moon vidám volt, nem vett észre rajtam semmit, de nem is mutattam.

-         Hogy vagy? – kérdeztem, mikor már elindultunk.

-         Jól, ma csak 4-ig leszünk, mert 5-re a reptéren kell legyek. A szüleim és a tesóm jönnek Tokióból. – hangja annyira izgatott és boldog volt, öröm volt hallgatni.

-         De jó, régen láttad már őket?

-         Hát a szüleim jártak ki rendszeresen Amerikába, de a tesóm nem tudott a munkája miatt.

-         Mit dolgozik? – nem mintha annyira érdekelt, volna, de nem akartam, hogy rákérdezni, mi van velem.

-         Egy mosógép üzem vezetője. – az igen.

-         Hány éves?

-         29. Van egy felesége és két gyereke, ikrek. Jin és Jang. – én nem tehettem róla elnevettem magam.

-         Komoly?

-         Nem – nevetett ő is – De olyan különbözőek, mégis annyira kiegészítik egymást, mint jin és a jang, ez a becenevük.

-         Értem, biztos édesek. – mire ő helyeslően bólogatott. A zsebembe megrezzent a telefonom, SMS-em jött Vevától.

Nézd meg, mit tweetelt ki Harry!

Te mióta követed?:o – pötyögtem vissza

Olyan cuki. :$

Én szem forgatva vettem elő tabletem és léptem be a közösségi hálóra.

Voltak dolgok, amelyeket el akartam mondani neki. De tudtam, hogy fájdalmat okoznék, úgyhogy eltemettem őket, és hagytam, hogy nekem okozzanak fájdalmat…

Csak 201 hozzászólás volt, el sem olvastam, tudtam rajongók hada kíváncsi mi is történt. Én is kiírtam valamit:

Inkább bánts meg azzal, hogy elmondod az igazat, mint hogy a szemembe hazudj…

Ezután kiléptem és nem izgatott a dolog, délután megbeszéljük. Remek volt a tánc, új dolgokat tanultam és elfelejthettem az önostorozást, ami végül rám tört. Olyan rosszul bántam Matt-el és Harry-vel is. Ha visszapörgethetném az időt, biztosan nem ezt mondom ma délelőtt, de ezt nem tudtam megtenni. Így a rosszból kellet létrehoznom a jót, más nem áll rendelkezésemre. Háromnegyed 4 volt mikor a telefonom elkezdett csörögni, először nem vettem fel, megvár, de a harmadik hívás után felkaptam.

-         Igen? – sóhajtottam.

-         Niall, vagyok, a kórházban vagyunk, Amanda rosszul lett, nem tudom, mi van vele, Mike kórházában vagyunk a St. Angels-ben.

-         Megyek. – majd kinyomtam.

-         Moon. Amanda, Mike húga kórházba került. – néztem rá idegesen, majd elkezdtem összekapkodni a cuccaim.

-         Jézusom, de jól van? – kérdezte Jaja.

-         Nem tudom, azt se tudom miért vitték be. – próbáltam megőrizni higgadtságom, ami nem is volt. A táskám és a cipőm kiesett a kezemből.

-         Nyugi, majd én viszem – szedte össze őket Moon.

-         Bocs, srácok, majd bepótoljuk.

-         Menj nyugodtan. Moon, te meg vezess óvatosan. – nézett rá Brandon jelentőség teljesen. Kirohantunk és beültünk a kocsiba, minél közelebb értünk, annál idegesebb lettem. Lábam folyamatosan járt és Mike számát hívtam, hiába. A háromnegyed órás utat, fél óra alatt tettük meg. A parkolóba érve megköszöntem Moonnak.

-         Biztos ne kísérjelek be? – nézett rám. Én már kinn álltam a nyitott ajtó előtt.

-         Nem, nej csak a szüleidért, majd hívlak. – becsaptam az ajtót, de meg kellet kapaszkodjak, mert hirtelen megszédültem.

-         Inkább segítek. –  termet ott, karolta át derekam és úgy mentünk. A stressz és az étel hiánya meghozta gyümölcsét. Nem ettem ma semmit csak reggel a fánkot, amit Liam hozott. A recepción a sürgőségire irányítottak minket. A folyóson ott voltak a fiúk.

-         Jól vagy? – futott hozzám Matt. Én belékapaszkodtam, már nem igazán tudtam állni, se – Gyere, ülj ide. – Niall az egyik, Zayn a másik oldalamon ült. Én behunytam a szemem és mély levegőket vettem. Közben éreztem, valaki letörli, az időközben lefolyó könnyeim. Nem akartam sírni, de nem tehettem róla.

-         Amanda hogy van? – nyitottam ki a szemem.

-         Nem tudjuk, egyszer csak rosszul lett, a szomszéd hívta ki a mentőt, mivel Mike műt, ezért Louist hívták, mint közeli rokon.

-         Mike még nem tudja? – kérdeztem rémülten. Mire Niall megrázta a fejét. Én visszazuhantam a székre.

-         És mit mondanak az orvosok?

-         Semmit, még vizsgálják. – nem mondtam semmit.

-         Enned kéne. – mondta Moon.

-         Nem vagyok éhes, inkább menj a reptérre, ne várasd meg a szüleid. – próbáltam kedves hangot megütni, de miért kell a kaját felhozni? Gondolja, hogy bármit is meg tudnék enni?

-         Nem fogok elmenni. – fonta karba a kezeit. Miért ilyen makacs?

-         Én meg nem fogok enni – fontam össze karom én is, tüntetőleg. Liam leguggolt elém.

-         Nem ettél semmit reggel óta? – kezeit combomon nyugtatta. Én megráztam a fejem.

-         Enned kell, attól Amanda nem lesz jobban, ha te nem eszel.

-         De rosszabbul sem. Majd ha megtudom, hogy jól van akkor eszek. Rendben? – ő még egy darabig mérlegel, majd beletörődve bólintott. Helyes. A következő egy óra idegeskedéssel telet. Az első 10 percben még tudtam ülni, de utána felpattantam és körbe-körbe, járkáltam a folyósón. Matt egy ideig bírta, majd kézen fogott és kivitt a levegőre.

-         Sajnálom, de annyira félek, még ha tudnám, hogy mondjuk kajától lett rosszul, talán megnyugodnék egy kicsit, de semmit nem tudok, érted? Lehet, hogy haldoklik, és nem tudok semmit tenni érte… – sírtam el magam, ő magához húzott, mennyire hiányzott már a Matt-féle, ölelés.

-         Sajnálom, hogy hazudtam, de azt hittem jobb lesz úgy. Először mikor megtudtam, azonnal rohantam volna hozzád, hogy elmondjam, de apa azt mondta várjak vele legalább egy-két hónapot, és ha akkor is így gondolom, elmondjuk. De nem így gondoltam. Figyeltek, mikor játszottunk, Olívia, olyan boldog voltál, nem akartam elrontani a dolgot. Mindent este ezzel aludtam el és ezzel keltem. Most tudtam meg, csak, hogy mennyire nagy hiba volt. Sajnálom, Chachi, annyira sajnálom. – én eltoltam magam kissé tőle.

-         Nem haragszom. A testvérem vagy, akit szeretek és ezen semmi sem változtat – néztem magabiztosan a szemébe, nyomott egy puszit a homlokomra és megint magához húzott.

-         Szeretlek – súgta hajamba.

-         Én is Matt.

-         De én jobban.

-         Én viszont örökre. – elnevette magát. Összeborzolta a hajam.

-         Menjünk vissza. – átkaroltam a derekát, ő a vállam és így mentünk vissza. A többiek is észrevették a változást. Mindenki előtt Moonhoz mentem.

-         Menj a szüleidért. Minden rendbe lesz. – néztem rá könyörgően. Egy sóhaj kíséretében bólintott.

-         De csak akkor, ha felhívsz, amint meglesz az eredmény. – én mosolyogva bólintottam. Megölelt, elköszönt és elment.

-         Mike még mindig nincs kész?

-         Nem, még legalább másfél óra. – mondta Niall. Rámosolyogtam, tudja, nem haragszom, ő is elmosolyodott, de nem volt neki elég ennyi. Hozzám lépett, felkapott és megforgatott a levegőben, halkan felnevettem és magamhoz szorítottam. 

-         Sajnálom – mondta a nyakamba.

-         Tudom. – ezzel elintéztük. Louis és Harry is megölelgetett. Zayn kissé félénken nézett rám.

-         Nem is haragudtam rád. – ütöttem meg nevetve.

-         De reggel..

-         Hülye voltam, igen. Sajnálom. – vele is megvolt a nagy egymásra találás. Liamre mosolyogtam, amit édesen viszonzott. A következő percben egy orvos lépett a folyósóra.

-         Önök Miss. Tomlinson hozzátartozói? – nézett körbe a társaságon.

-         Az unokatestvére vagyok. – állt fel Louis. Én Matt kezét szorongattam.

-         Nos, az unokahúgának autoimmun betegsége van. Mit tudjuk, ez több betegséget foglal magába, a hölgy esetében Szisztémás Lupus Erythematosus. A lupus a test több szervét érintő autoimmun betegség, amelynek tünetei időnként felerősödnek, időnként lecsökkennek. Az SLE betegség felléphet hirtelen, vagy kialakulhat lassan, lappangva, és súlyossága egyénenként nagy eltérést mutathat. Vannak, akiknél csak ritkán jelentkeznek enyhe tünetek, és vannak olyanok is, akiknél a folyamat felgyorsul, és néhány hét alatt akár az életet veszélyeztető állapot is kialakulhat. Bár az SLE gyakorlatilag minden szervet érinthet, mégis leggyakoribb célpontjai a bőr, a vesék, és a szív. A betegségnek vannak olyan általános tünetei, mint a láz, gyengeség, rossz közérzet, fáradékonyság, testsúlyvesztés. Az ön rokona, azonban nem érzékelt ilyesfajta problémákat, nála hirtelen jött és súlyosan. Jelenleg stabil az állapota, azonban bármikor jöhet egy újabb rosszul lét.

-         De, de én ezt... most akkor haldoklik? – kérdeztem kétségbe esetten.

-         Ha a következő 24 órában, nem romlik az állapota, akkor minden rendbe lesz, ha nem akkor egy igen hosszú műtétet elé néz. Most úgy áll a helyzet, hogy rendbe jön, de az emberi test kiszámíthatatlan. – intézte hozzám szavait.

-         És hogyan lehet kezeli, ha rendbe jön? – kérdezte Matt.

-         Az SLE kezelésében alapvető fontosságúak a szteroid-készítmények, nem ajánlatos és nem is szükséges azonban a betegség kezdetétől élethosszig tartó folyamatos szteroid kezelés. Enyhe esetben, ha csak bőrtünetek vagy ízületi fájdalom áll fenn, elegendő erős hatású gyulladás átló gyógyszerek vagy antimaláriás szerek alkalmazása is.

-         Szóval nem kell élete végéig gyógyszereket szednie? – kérdezte.

-         Nem, sőt tilos ennyi szteroidot bevenni. Viszont a súlyos tünetek, veseérintettség, idegrendszeri szövődmények, felléptekor azonban nem mindig elegendő a szteroid. Ekkor a daganatos betegségek kezelésében általánosan alkalmazott citosztatikumok, valamint nagy dózisú immunglobulin adására is sor kerülhet. Ha a veseelégtelenség kialakul, a beteg dialízisre, azaz művesekezelésre szorul heti 2-3 alkalommal. A lupus tüneteitől függően szükség lehet még vérnyomáscsökkentők, vízhajtó gyógyszerek, gyomorsavcsökkentők, epilepszia ellenes szerek, véralvadásgátló alkalmazására is. – senki nem mondott semmit, én le leforrázva néztem ki a fejemből.

-         De hát még csak 15, hogy lehet ilyen beteg? – törtem ki kétségbe esetten. Matt, már a vállamra tette a kezét, de én leráztam magamról.

-         Az autoimmun betegségek olyankor alakulnak ki, ha a szervezet valamilyen oknál fogva nem képes felismerni saját struktúráját és immunválaszt indít el saját sejtjei és szövetei ellen, gyulladást okozva.

-         És ebből ki lehet gyógyulni?

-         Az SLE-ből nem lehet meggyógyulni, egész életen át szenved tőle az, akinél kialakult – ez volt az utolsó dolog, amit most hallani akartam. – Sajnálom, hölgyem – nézett rám együtt érzően.

-         Csak..csak, tegyen meg mindent. – néztem rá.

-         Megteszem, ígérem – veregetett vállon és elsétált. Én a székekhez botorkáltam és lerogytam. Nem lehet igaz. 15 éves, előtte az élet.

-         Nem lesz baja. – ölelt át Niall. – Túléli, erős lány. – én nem mondtam semmit. Egy fél óra telt így el. Niall nem mozdult mellőlem, a többiek meg nem tudom mit csináltak, mert összeszorítottam a szemem és kizártam a külvilágot.

-         Chachi, azt ígérted eszel. – mondta Matt. Én kinyitottam a szemem és Liamra néztem. Halvány mosollyal az arcán odajött, kézen fogott és a büfé felé vettük az irányt.

-         Meg fog gyógyulni.

-         Nem, nem fog. Egész életében beteg lesz. – néztem fel rá határozottan. Nem mondott semmit. A srácoknak is vettünk enni, majd visszamenetünk. Leültem ugyan oda, de csak csipegettem az ételt, nem voltam éhes. Ekkor jött Mike. A levegő megfagyott. Mike arca vidám volt, még mindig nem tudja, meglátott minek és ráfagyott a mosoly. Körbe futatta a szemét és mikor hozzám ért, fellélegzett. Odamentem hozzá és szemébe néztem.

-         Sajnálom.

-         De mit? – mosolygott. Még mosolyog.

-         Amanda rosszul lett – arca megdermedt – Vagy 3 órája hozták be, de az orvos már itt volt.

-         Mi baja? – kérdezte fakó hangon.

-         Valamilyen autoimmun betegség, azt hiszem SLE-nek mondta az orvos. – nem mondtam semmit, ő úgy is tudja mit jelent. Csak nézett rám én megöleltem, először nem reagált semmit, de utána, olyan hévvel szorított magához, azt hittem eltöri a bordámi, de ebben a pillanatban lehet jobb is lett volna. Jó, inkább nem gondolok ilyen ostobaságokat. – A következő 24 óra kritikus, de ha javul az állapota, nem lesz baj.

-         Jah, csak egész életében gyógyszerekhez lesz kötve. – horkant fel, majd túrt a hajába.

-         Nem, kap szteroid kezelést és rendbe jön.

-         Nem, nem fog. Ne mondj olyat, ami tudom, hogy nem igaz. – kiabált rám, én meg összerezzentem. Matt és Liam egyszerre mozdultak és léptek közelebb hozzám. Az orvos, aki az előbb itt volt, visszajött.

-         Larry – lépett hozzá Mike – Amanda jól van?

-         Mike, te is tudod, hogy ilyenkor nem tudok biztosat mondani, el kell telnie egy bizonyos időnek, hogy megtudjuk, hogyan reagál az antibiotikumokra. Többet nem tehetünk érte. – ekkor jött egy másik orvos.

-         Dr. Henz - fogtak kezet Mike-al. – Átvehetem a testvérem kezelését? – kérdezte Mike rögtön.

-         Attól tartok Mr. Tomlinosn, ezt nem engedhetem meg.

-         De hát a húgom – lett Mike hangja ideges.

-         Pontosan, maga is tudja mik a szabályaink, nem engedhetjük meg, hogy befolyásolja a gyógyulás menetét a rokoni kapcsolat. Főleg nem a testvére esetében. Nincs jól, Mike, sajnálom. – tette a kezét a vállára az ősz orvos. Mike hirtelen leütötte az orvos kezét a válláról.

-         Ha sajnálná, megengedné, hogy én ügyeljek a testvéremre. Tudhatná, hogy mindent megtennék, hogy meggyógyuljon, különben is én tudom mi a legjobb neki. – elég magas hangot ütött meg, pedig valószínű a főnökével kiabált.

-         Ez kétség kívül így van, de nem tehetem meg, sajnálom. – ezzel tovább ment, Amanda szobájába. Mike-ot, sosem láttam még ilyen idegesnek.

-         Az isten bassza meg. – dühöngött, és belerúgott egy vasszékbe, aminek a lába végigkarcolta az sípcsontom. Elvesztettem az egyensúlyom, de Matt elkapott.

-         Úristen – ültetett le a földre. Iszonyatosan fájt, nem mertem oda nézni, de éreztem a vér szagát. Mike leguggolt mellém.

-         Sajnálom – simogatta hajam és a sebet vizsgálta, letépte a nadrágom szárát, hogy jól hozzá férjen.

-         Hívj valakit. – mondtam neki. Mire ő megrázta a fejét.

-         Mike, hívj valaki mást - kiabáltam rá. Rám nézett, szemei könnyesek voltak. Mindenki körülvett én pedig egyre nehezebben vettem a levegőt. Mike még mindig nem mozdult, de a lábam egyre jobban fájt. Zayn felpattan és elfutott, még hallottam, ahogy azt kiabálja, orvost.

-         Nem lesz semmi baj. Nem olyan vészes. – mondta Matt halkan és közben arcom simogatta, én csak az ő arcát néztem, nem mertem máshová nézni.

-         Mond, hogy fogok tudni táncolni? – kérdeztem egyre rémültebben. Az kizárt, hogy ne tudjam használni a lábam. Mike elkúszott tőlem, a falhoz és kezét szájára szorította.

-         Louis – fordultam felé, majd fejemmel Mike-ra böktem. Odament hozzá és beszélt neki valamit, nem értettem pontosan, sőt a szavak elkezdtek összefolyni.

-         Tessék? Matt nem értem mit mondasz. – sírtam.

-         Oké, shhhh. – ekkor ért ide egy orvos, Dr. Henz, akivel Mike kiabált.

-         Rendben, fel tud állni? – kérdezte.

-         Nem is fogja megpróbálni. – kapott fel Matt. Az orvos, a letépett nadrágdarabot a seb fölé kötötte, a térdem alá.

-         Hogy elszorítsam a vérkeringést. Nem mély a seb, de eltalált egy eret, ezért vérzik annyira. Rendben, most menjünk be oda. – mutatott egy ajtóra, Amandáétól kettőre. Matt bevitt és letett az ágyra.

-         Köszönöm, most menjen ki. Össze kell varrni.

-         Ne, ne nem akarom – kapaszkodtam Matt-be.

-         Fél a tűtől – mondtam az orvosnak. Ő elmosolyodott.

-         Adok érzéstelenítőt. – mondta kedvesen.

-         De azt is tűvel adja be. – mondtam kétségbe esette.

-         Azt fogjuk csinálni, hogy érzéstelenítő krémet kenünk a seb mellé, amint hat beleszúrom a tűt, de nem fogja érezni. Rendben? – elgondolkodtam, nem akartam kislánynak tűnni, de iszonyatosan féltem a tűtől. Félénken bólintottam. Az orvos rákente a krémet a lábamra, Matt pedig elhagyta a szobát.

-         Hogy történ? - kérdezte, miközben felszívta az érzéstelenítőt a tűbe. Oda se mertem nézni.

-         Mike, kissé ideges lett, miután nem engedte át az esetet neki. Belerúgott az egyik székbe, az meg végighasított a lábamon.

-         Szóval az én hibám, sajnálom. – nézett rám, közben éreztem, hogy zsibbad a bekent terület.

-         Dehogy az öné. Baleset volt, nem tehetett róla. Mike sem, biztosan nem direkt rúgta úgy a széket.

-         Ebben biztos vagyok én is. Elégé zsibbad már?

-         Hát azt hiszem, nem érezném a tűt. – mondtam nem annyira magabiztosan, de tényleg nem éreztem már azt a területet.

-         Ez a szer, olyan erős, hogy legalább 2-3 órára teljesen lebénítja a lábát. Olyan 15 centi, de nem mély. A seb eleje és vége csak karcolás, úgyhogy maximum 10 centit kell összevarrni.

-         Az rengeteg – feleltem síros hangon. Az idős orvos felnevetett.

-         Meg sem fogja érezni, ígérem. Egyébként Mike remek orvos, sajnálom, hogy nem tudom átadni a testvére kezelését, de ő nem erre specializálódott, attól független, hogy tudná, mit kell tennie, nem engedhetjük meg magunkat a hibákat, ha becsúszna egy. Amanda egyelőre, válságos állapotban van.

-         Remélem nem lesz baj. – a doki beadta az érzéstelenítőt, nem éreztem, tényleg. Pár perc múlva elkezdte összevarrni a sebet, én a plafont bámultam és próbáltam nem tudomást venni róla, hogy egy tű jár ki-be a bőrömbe.

-         Ha engem kérdez, szerintem Amanda fel fog épülni. Természetesen ez nem biztos, de az előbb javulást mutatott a vese működése is.

-         Tudja azon gondolkodtam, cáfolja meg, ha nem igaz, de a másik orvos.

-         Dr. Philiph Larry. – segített ki dr. Henz.

-         Dr. Philiph, azt mondta valakinél hirtelen jelenik meg, valakinek meg hosszas betegség után alakul. – a doki bólintott, hogy eddig igaz, bár ezt nem is én találtam ki magamtól, szóval furcsa is lett volna, ha nem ezt teszi. – De őt is meglepte, hogy Am nem érzékel semmiféle tünetet. Az lehetséges, hogy elhallgatta? Tudja, én bízom Amandába, de ez nem egy enyhe megfázás vagy ilyesmi, lehetetlen, hogy mindenféle tűnet nélkül jelenjen meg, vagy ig… - nem hagyta, hogy befejezzem, belekezdett

-         Érdekes, de valószínű igaza van. Amanda lehet, hogy nem volt lázas és kiütései sem voltak, de valószínű erős vese fájdalmai annál inkább. Lehet, hogy azt gondolta semmiség, de mint látja igen is erős betegségre utaló jel volt.

-         Az utóbbi pár napban, nem beszéltem vele, de lehet, hogy Mike-nak említette. – próbáltam valahogy megmagyarázni.

-         És gondolja, hogy Mr. Tomlinson nem vizsgálta volna ki? – nézett rám egy pillanatra.

-         De akkor miért nem szólt?

-         A betegek többsége, nem akarja bevallani még saját magának sem, hogy beteg. Nem veszik fel a tüneteket, nem fordulnak orvoshoz többszöri rosszullét után sem. El sem tudja képzelni hányan halnak meg, mert későn diagnosztizálnak náluk rákot, vagy hasonló halálos, de gyógyítható betegséget. – nem mondtam semmit, hisz mit mondhatnék erre? Semmi értelmes nem jönne ki a számon.

-         Ne aggódjon, Amanda jó kezekben van. – én óvatosan elmosolyodtam, amit ő még óvatosabban viszonzott. Ezután feltettem minden olyan kérdést, ami foglalkoztatott Amandával és a lábammal kapcsolatban. Negyed óra múlva bekötözött lábbal és egy fájdalomcsillapító receptjével a kezembe köszöntem meg Dr.Henz- nek.

-         Igazán nincs mit. Menjen oda egy nővérhez, mondja, hogy én küldtem, kérjen egy mankót, hogy könnyebben mozogjon. – én fintorogva néztem rá, felnevetett és kitárta előttem az ajtót. Kiléptünk, elbicegtem Mattig.

-         Jól vagy? – én bólogattam és Mike-ot kerestem tekintetemmel.

-         Nincs itt, benn van Amandával. – bökött az ajtó felé Louis.

-         Öhhm, elkísérné a hölgyet valaki? Lenn van egy gyógyszertár, ki kéne váltani a fájdalomcsillapítót és egy mankót szerezni neki. – Harry felpattan,

-         Majd én megyek, kezdek megörülni – karom alá bújt, derekamnál fogva segített menni.

-         Először keressünk egy nővérkét. – mondtam miután elindultunk.

-         Nagyon fáj? – kérdezte, jól esett aggódása és hogy olyan közel van hozzám.

-         Nem érzem combtól lefelé a lábam, úgyhogy nem – nevetettem fel.

-         Nem érezted, mikor összevarrták?

-         Nem, különben hallottátok volna. – felnevetett.

-         Mondta matt, hogy paráltál a tűtől.

-         Hát nem vagyunk jóban. – feleltem. Találkoztunk egy nővérkével, aki készségesen segített, így hamar szert tettem egy mankóra.

-         Azt mondta az orvos, hogy csak holnapig kell, használom, utána fogok tudni járni magamtól, jelenleg még nem érzek semmit.

-         Az jó, és teljesen meg fog gyógyulni?

-         Igen, két hét múlva kiszedik a varratokat és utána táncolhatok is.

-         Hála istennek. – szerintem is. Lementünk a kórház gyógyszertárába és kiváltottuk a gyógyszert. Visszamenetünk, Mike már kinn volt.

-         Chachi – ugrott fel, mikor meglátott – Annyira sajnálom, nem akartam – húzott magához, belé kapaszkodtam.

-         Semmi, gond Mike, nem haragszom. Tudom, hogy nem volt szándékos.

-         Nem, persze, hogy nem. Rendbe fog jönni a lábad?

-         Persze, ne aggódj. Am, hogy van?

-         Menj be hozzá. Nincs fenn, de megnyugtató a tudat, hogy él. – mosolyogott. Elbicegtem az ajtóig, majd bemenetem. Egy lila fotel volt az ágy mellet, arra ültem le. Nem tudom Mike-ot mi nyugtatta meg, szörnyű volt látni, hogy annyi cső lóg ki belőle. Arca nyugodt és kisimult volt. Megfogtam a kezét, az ép lábam felhúztam magam alá, szemem lehunytam és arra gondoltam mi történhetett Amandával pontosan. Nem fért a fejembe, hogy nem szólt Mike-nak. Bár ahogy a doki mondta, lehet, hogy nem vette komolyan a dolgot és nem foglalkozott vele. Eszmefuttatásom nem tartott sokáig, elaludtam.