19. fejezet

A kacagás az a nap, amely elkergeti az ember arcáról a télies borulást.

A következő napjaim csak a táncról szóltak. Eljártam az I am me-be, az ACHIteks-be és egyedül is. Egyik nap hajnali 5-kor keltem, fogalmam sincs miért, de hogy ne unatkozzak lementem a terembe, kaptam még a múltkor egy kulcsot Brian-től. Szombaton, augusztus 7.-dikén jött haza Matt, délután. Én táncolni voltam, így Veva egyedül ment érte. 8 óra volt mikor haza indultam. Elmentem fánkért, így kerültem is, 9 előtt értem haza. Matt már a nappaliban kávézgatott, Brian-nel, Vevával, Mike-al és az újdonsült barátnőjével, Emilyvel. Aranyosak voltak, Emily élénkvörös haja és Mike fekete sörénye, annyira jól illettek össze, édesek voltak. Elbeszélgettünk, Matt hozott nekem egy másik ugyan olyan, kék Bleckberry –t, beleraktuk a régi kártyám, így olyan mintha semmi nem történt volna. Mikor bekapcsoltam, 104 nem fogadott hívásom volt. Mind az 5 fiú keresett, volta anyától, apától és Sofi-tól is. Ő majd, elméletileg 19. jön. Visszahívtam Niall-t, mert ő hívott utoljára. Alig csengett ki már fel is vette.

-         Olívia, jól vagy? Minden rendben? – hadarta a szőke srác. Nem akartam felnevetni, de olyan édes volt.

-         Szia Niall, igen minden rendben, csak történt egy kis baleset a telefonommal.

-         És nem tudtál volna felhívni valahogy? Halálra voltunk ijedve.

-         Matt vagy valaki? – kérdeztem. Ők is tudtak volna máshogy keresni.

-         Uhh, tényleg. – elnevettem magam.

-         Egyikkőtöknek sem jutott eszébe? Hagyjuk… és mizu? – kérdeztem.

-         Már a repülőn ülünk, kb. 4 óra és otthon vagyunk. És veled?

-         Semmi, fáradt vagyok, de jól.

-         Ki vették már a varratokat? – kérdezte.

-         Igen, ki.

-         És hogy van?

-         Már jól.

-         Már?

-         Hát, nem volt valami jó hetem, és eléggé fájt. – sóhajtottam.

-         Hát nem vagy egyedül. A színpadon jó kedvünk volt, de amint lejöttük, nem. Tiszta depressziós hangulat van nálunk.

-         Ohh, nálam is. Egyedül maradtam. Veva Brinnal van, Mike Emilyvel, a szembe szomszédjával találkozgat, Matt felmenet valami északi városba egy volt osztálytársához. Ezen a héten semmit nem csináltam, próbateremből-próbaterembe jártam.

-         Holnap elmegyünk hozzád.

-         Jó, de ne reggel, kérlek. Nem igazán aludtam a napokban.

-         Hát mi se fogunk felkelni szerintem dél előtt. Mindenki alszik most is csak én és Zayn nem. Haragszik rád egyébként. Azt hiszi, hogy direkt nem vetted fel neki a telefont, és, hogy mindenkivel beszéltél, csak vele nem.

-         Tudom, hogy így volt. – hallottam Zayn hangját. Felnevettem.

-         Mond meg neki, hogy puszilom.

-         Csak akkor, ha engem is. – mondta Niall, mint egy kisfiú, ismét felnevettem.

-         Mindenkit puszilok, akkor holnap. – kinyomtam. Lefeküdtem és tök gyorsan elaludtam. Megnyugtatott, hogy Matt itt van és, hogy beszéltem Niall-el. Másnap magamtól keltem, mindenféle segítség nélkül. Ránéztem a telefonra délután 2.12-tőt mutatott. Mosolyogva dőltem vissza és kipihentem. Még pár percet lustiztam, majd felpattantam és először felöltöztem. Egy mély ülepű farmert vettem fel, egy piros belebújós pulcsit és piros Converse-t. A hajam, felkötöttem és lementem. Meglepetésemre a fiúk is itt voltak.

-         Ohh. – mosolyodtam el és torpantam meg egy pillanatra. Csak sok volt ez a két hét. Niall jött először hozzám.

-         Hiányoztál. – mormogta fülembe.

-         Te is nekem Horan. – nevettem fel. A következő Louis volt.

-         Furcsa volt nélküled. – mondta miután elváltunk egymástól.

-         Te is hiányoztál Louis. – csíptem bele arcába egy kicsit, ő nevetve fogott le. Liam oda jött és arrébb tolta Loui-t, vigyorogva öleltem magamhoz. Nem túl feltűnően, de jó mélyen beleszagoltam pulcsijában. Az utóbbi időben, csak azzal a pólóval tudok elaludni, ami az övé, és amit a tudta nélkül dugdosok. De már kopik az illata… nem mondott semmit, megpuszilt és arrébb lépett.

-         Szia Zayn. – ültem le mellé a kanapéra. Ő tüntetőleg a másik irányba fordította a fejét. Egy nagy sóhajjal hozzá kezdtem.

-         Tudod az előző két hétben minden reggel 6.-kor keltem. – erre rám kapta a fejét, én pedig az ölembe fekvő kezem kezdtem tanulmányozni. – Felkeltem, elmentem táncolni és olyan este 8-9 felé haza jöttem. Ettem és mentem feküdni. Kivették a varratokat, ami eléggé fájt, így néha nem igazán tudtam öhhm... – nem tudtam mit is mondjak. Hátra hajtottam a fejem. – Nehéz volt egyedül lennem. – néztem rá. – A telefonom, leejtettem és széttört, napközben annyit táncoltam, hogy este már csak annyira volt energiám, hogy aludjak.

-         Sajnálom. – majd magához húzott. Lábaim áttettem az ő lábain, és hagytam, hogy teljesen magához vonjon.

-         És Matt, te mit csináltál? – kérdezte Louis. Nem a barátságos, vicces hangvételen, amit mindig hallok tőle. Inkább ideges és kissé mintha mérges lenne.

-         Glasgow. Ott lakik egy régi barátom, őt látogattam meg.

-         Ahan, remélem, Ő jól van. – mondta szemrehányóan Louis.

-         Louis. Mindenkinek megvan a maga élete. Senkire nem haragudhatok, mert nem fogja a kezem. – néztem rá. Ő csak felpattan és kiment a teraszra.

-         Louis-t rosszul érintette, hogy nem köszönhetett el tőled. – ült le a másik oldalamra Harry. Én mosolyogva nyomtam egy puszit az arcára és óvatosan megöleltem. Akárhányszor hozzám szól, vagy rám néz, megdől minden állításom, miszerint nincs semmilyen hatással rám. Az a pimasz és szívszédítő mosoly. Istenem, miért ilyen helyes? Elhúzódtam és ránéztem, vagy két percig néztük, egymást. Nem hallottam, hogy bárki mondott volna valamit, de reméltem, hogy nem néz mindenki minket. Harry a számra nézett, majd vissza a szemembe. Ekkor kaptam el a fejem.

-         Én, öhmm. Asszem’ kimegyek Louis-hoz. – álltam fel. Körbe néztem, csak Liam és Niall nézett minket, de ők érdekes arckifejezéssel. Minél gyorsabban akartam kijutni a levegőre, kiléptem az ajtón és vettem pár mély levegőt, majd a füvön ülő Louis-hoz léptem. Leültem mellé.

-         Sajnálom. – nézett rám kis szünet után. – De ő a testvéred, segítenie kéne neked, mindig melletted kéne, legyen. Nem szabad egyedül lenned, vagy akár egyedül érezd magad. – szinte kiabált, nem sírt, még csak nem is könnyezet, de a fájdalom úgy csillogott a szemében, mintha sírna. – Ő nem világsztár, mindig melletted lehet és azt is kellene tennie. Ráadásul sérült voltál, tudta, hogy most veszik ki a varratokat, de… - nem hagytam, hogy befejezze. Magamhoz öleltem, úgy szorított, hogy majdnem megfulladtam, de tudtam, hogy szüksége van rám.

-         Hiányoznak a testvéreid. – közöltem vele. Eltoltam magamtól, és rámosolyogtam.

-         Én mindig velük lennék, ha tehetném.  

-         Tudom, Louis, tudom. Sőt, ők is tudják. De hidd el, jobban örülnek neki, hogy követed az álmodat. Szerintem, senkit nem teszel jobban boldoggá, mint a családodat, ezzel az egész sztárosdival. Persze, jó lenne, ha sűrűben haza mehetnél, de itt egy egész élet, leszel velük eleget. – néztem rá. Még beszélgettünk pár szót, majd visszamentünk Louis bocsánatot kért és leültünk megbeszélni a turnét és mindent. Már vagy 3 óra volt, mikor Niall-t félrehívtam a konyhába.

-         A héten lesznek fellépések? – kérdeztem a konyhába, miközben inni vittünk.

-         Hát, elméletileg nem, de nem lehet tudni. – rántotta meg a vállát. – Mer?

-         Öhm, az mindegy. Ide adod a telefonod? – kérdeztem. Furcsán nézett rám, de át nyújtotta.

-         Biztos minden rendben? – kérdezte. Én bólintottam és felrohantam az emeltre. Még hallottam, hogy Niall utánam kiabál, de nem foglalkoztam vele. A szobámba járkálva kerestem ki Elenor számát.

-         Haló? – szólt bele 2 csörgést követően.

-         Szia, Elenor, Chachi vagyok.

-         Ohh, szia. Baj van?

-         Nem, nem vagyis, de nem. Áhh nem tudom. – felnevetetett.

-         Oké, akkor nyugi és mond el mi a helyzet. – hangja mosolygós volt.

-         Hát Louis ma kissé kiakadt. Beszélgettem vele, és kiderült, hiányzik neki a családja. Arra gondoltam haza mehetnél vele pár napra. Niall azt mondta, hogy nem lesz a héten koncert vagy ilyesmi. – jó ez nem teljesen igaz, de hát mit számít.

-         Ohh. Tudod, Louis nagyon szereti a családját, és utálja, hogy olyan sokat van távol tőlük. Jó ötlet. De a fiúk nem jönnének?

-         Szerintem jót tenne neki, hogy kicsit kettesbe legyetek. – kissé elpirultam. Nem gondoltam semmi rosszra… de csak rosszra gondoltam. El halkan felkuncogott. – Mi szólnál hozzá, ha holnap utánra foglalnák jegyet?

-         Nem kell, majd oda autózunk, úgy tuti meglepetés lenne.

-         Oké, tényleg. Mondjuk, pénteken jöhetnétek is, vagy csak a hétvégén, ez rajtatok múlik. Még beszélek a fiúkkal is.

-         Ha megadod a számod, könnyebben egyeztetünk. – lediktáltam, neki, majd elköszöntünk. Mosolyogva leugráltam, visszaadtam Niall-nek a telefont és lehuppantam a földre, Chris, a cica mellé. Az ölembe mászott és dorombolt, olyan édes volt.

-         Egyébként, jut eszembe írtunk twetteren is. – mondta Zayn.

-         Uhh, kb. két hete voltam utoljára fenn. – ő úgy nézett rám, mintha gyilkoltam volna. Felnevetettem, a telefonomra mutattam, amit Niall ide is adott. Beléptem és meglepve tapasztaltam, hogy jóval nőt a kővetőim száma. Elmosolyodtam. Volt 27 üzenetem, abból 12 a fiúktól, viszont 5 ismeretlentől is kaptam. Megnyitottam az elsőt.

Szia! A minap láttam, hogy a One directionos fiúkkal ebédeltél. Megtudhatom, hogy te ki vagy?

Elmosolyodtam.

-         Kezdődik – ráztam meg a telefonom és körbe néztem a fiúkon jelentőség teljesen.

-         Mi? – kérdezte Matt.

-         Hát láttak minket együtt a múltkor, abban az étteremben. Kíváncsiak, hogy ki vagyok.

Helló! Nem tudom, ki a franc vagy, de jó volna, ha békén hagynád a fiúkat. Nem vagy se szép, se csinos. Fogadjunk muszájból mutatkoztak veled, jobb, ha leszállsz róluk.

Ezen felnevettem, komolya gondolja? A következő se volt valami kedves, de a másik kettő inkább tárgyilagos volt, mint a legelső.

-         Na mit írnak? – kérdezte Harry. Olyan furcsa arckifejezés ült az arcán.

-         Semmi lényegeset, csak, hogy szálljak le rólatok, hogy ronda vagyok és stb. – mondtam, de nem néztem rájuk. Csillának írtam vissza. Magyarországon elterjedt, hogy az 5 fiú egy magyar lánnyal barátkozik, és azt találgatják, hogy melyikbe vagyok szerelmes.

-         Úristen, nem igaz, hogy nem lehet senkivel ebédelni anélkül, hogy ne legyen az illető megfenyegetve. – mondta Harry idegesen. Áhán, megvan az arckifejezés. Ideges.

-         Most rád fognak akaszkodni. – nézett rám Niall.

-         Most mit vagytok úgy oda? – kérdeztem tőlük kissé bunkón.

-         Ez nem vicc, Chachi. – mondta Zayn.

-         Ki mondta, hogy vicc? Halál komoly. Szerintük nem vagyok szép, se hozzátok való. Na és? Nem fog olyan ember véleménye érdekelni, aki nem ismer.

-         Te komolyan így állsz hozzá? – tajtékzott Harry. Erre engem is elöntött a méreg.

-         Igen, képzeld én így. Senki nem tudja, mit miért teszek, vagy, hogy mik az álmaim. Hogy kiket szeretek. Nem tudják, milyen ember vagyok, és nem azért, mert még nem vagyok ott minden újság címlapján, hanem, azért, mert nem érdekli őket. Ha mindenhonnan ez fog folyni, és pletykák fognak terjengeni rólam, akkor sem fog senki máshogy hozzám állni. Nem fogják meghallani, hogy mit mondok vagy mit nem. Mert őket nem érdekli, hogy én kivagyok, ők azt látják, hogy elveszlek titeket tőlük. És utálnak és utálni is fognak, mindaddig, míg veletek mutatkozom. Ez pedig csakis rajtatok múlik. – felpattantam és felmentem az emeltre. Nem igaz, hogy nem értik. A rajongók nem fognak máshogy nézni rám, aki most utál, az ezután is fog, akár tudja, ki vagyok, akár nem. Bementem a szobámba és a lap-topon folytattam tovább. Egy halk kopogás rázta meg a zene ütemét, ami pont szólt.

-         Igen?

-         Bejöhetek? – Liam volt. Uhh, ez kérdés?

-         Gyere. – de az ajtót bezártam. Felnevettem. Felálltam és lassan az ajtóhoz léptem. Elfordítottam a kulcsot és visszadobtam magam az ágyra. Azzal az irtó helyes mosolyával lépett be. Megpaskoltam magam mellett az ágyat, hogy üljön le. Egyik lábát maga alá húzta, másik az ágy alsó keretére tette, gondolom.

-         Na, most mindenki utál? - kérdeztem.

-         Pff, szerinted? – kérdezte, mintha valami rettenetes dolgot kérdőjeleztem volna meg. Elvigyorodtam. Lecsaptam a lap-top tetejét, és a hátamra fordultam.

-         Tudod, néha nem vagyunk hajlandóak elfogadni az igazat, még ha tudjuk is, hogy ez az igazság. – mondtam neki szemébe nézve.

-         Hidd, el tudom, miről beszélsz, de meg kell értened, hogy nálunk ez elég kényes téma. Mikor a WMYB első élő koncertje lement, Harry kapott pár olyan megjegyzést, ami eléggé szíven ütötte. Nem értette, miért alkotnak véleményt róla úgy az emberek, hogy valójában azt sem tudják, ki ő. Nem tudja, hogy tudod ilyen könnyen elfogadni, hogy vannak, akik nem szeretnek.

-         Gyere, lenn elmagyarázom. – álltam fel és mentem le. Semmi nem változott, kivéve a hangulatot. Eltűnt a hideg düh érzése, helyét a kétségbeesés és talán a szánalom vette át. A tekintetek legalább is ezt mutatták, hát erre aztán nem volt szükségem, miért kell sajnálni? Nem vagyok beteg, nincs semmi bajom…

-         Szóval. Én értékelem azt, hogy aggódtok, de mi más helyzetben vagyunk. Harry – fordultam felé. – Téged megbélyegeztek még az elején, de egy idő után, egyre kevesebb lett a gyűlölködő üzenet és visszajelzés. Nem tűnt, el, de több szeretőd lett, mit utálód. Mármint, hogy többen szeretnek. – javítottam ki magam, elnevette magát, ő is és én is. – De én nem vagyok világsztár, nem fogom tudni megváltoztatni mások véleményét, akármit is fogok csinálni. Akárhányszor teszek valami jót, olyan ember, aki most utál, nem fog a szeretőm lenni. És ez nem baj, utáljanak, míg ti szerettek, addig nem lesz baj. – mondtam mosolyogva. Mindannyian oda jöttek és megöleltek, közösen. Elnevettem magam.

-         Összenyomtok. – mondtam nevetve.

-         Nem baj Cuki, szép halálod lesz.

-         Az biztos. – mondtam halkan, mosolyogva, Liam szemébe nézve. Az ő arca volt az enyémmel párhuzamosan.

-         Sajnálom. – mondta Harry, miután szétváltunk.

-         Nem tudtok rám haragudni. – válaszoltam vigyorogva.

-         Milyen beképzelt vagy. – mondta Loui mellettem.

-         Nem Louis, eddig beképzelt voltam, ma már csak tökéletes. – dobtam át kezem a vállán. Felnevettünk.

-         Annyira hülye vagy. – kapott fel. Én fejére húztam a kapucnit, és mivel a cipzárt teljesen fel lehetett húzni, így felhúztam.

-         Vigyél a konyhába. – mondtam neki nevetve. Elindult, jó irányba is ment, de nekivezetett a pultnak. A csípőm neki vágta, de felnevettem.

-         Aucs, Louis. – mondtam neki nevetve. Eléggé fájt, de nem volt halálos.

-         Ohh, fájt? – kérdezte, de nem tudta mim is pontosan.

-         Nem. Most menj két lépést jobbra, utána egyenesen előre. – így is tett, addig ment előre, míg neki nem ütközünk a bárszékeknek.

-         Hurrá, itt vagyunk. – kiáltottam és lehúztam a cipzárját.

-         Nagyon megütötted magad? – felhúztam a pulcsim és egy kisebb piros folt volt a csontomon.

-         Ohh, ez jól be fog kékülni. – simított végig rajta. – Adok rá puszit, az segít. – felelte lelkesen. Én elnevettem magam. Letérdelt és megpuszilta óvatosan a sebem, nagyon csikis volt, így felnevettem. Nem, hogy abba hagyta volna elkezdte fújogatni a bőröm, annyira csikis volt, lefordultam a székről, de másik oldalra. Louis felnevetett és négykézláb átmászott hozzám és halálra csikizett. Próbáltam lefogni, de persze nem ment, ilyenkor hol vannak a többiek? Egy idő után, egymás mellet feküdtünk, lihegve. Én is jól megcsikiztem őt. Felpattantam és a hűtőhöz léptem. Először is ittam egy pohár vizet.

-         Mit együnk? – néztem a még mindig földön fekvő Louis-ra, erre már ő is felpattant.

-         Főzzünk virslit. – mondta.

-          Mustár. - kiabáltam, ő elnevette magát.

-         Szereted a mustárt? – kérdezte nevetve. Én erősen bólogattam. Megcsináltuk a virslit, annyit, hogy mindenki egyen. Én teli nyomtam a tányérom mustárral, de csak kettő virslit ettem hozzá. Louis csak vigyorgott. Zayn beleült az ölembe és az én tányéromból evett, így meg kellet várnom, míg ő is végez.

-         Zayn, nagyon csontos vagy. – mondtam neki. Ő megrántotta a vállát, addig küzdöttem, míg ki nem szabadultam. Négyre mennem kellet táncolni. Most 3 volt, eldöntöttem, elmegyek Amandhoz. Már otthon van pár napja, én utoljára a kórházban láttam. A fiúja, Lucas mindig mellette volt, amikor csak tehette, alig volt 16, de úgy viselkedett, mint egy 30 éves férj. Irigylésre méltó a kapcsolatuk. Felmentem az emeletre, összeszedtem a cuccom, és lementem. 

-         Edzésre mész? – kérdezte Matt. Én bólintottam, miközben az előszoba cipős szekrényében kerestem a kék cipőm.

-         Matt, hol a cipőm? – kérdeztem.

-         Mike-nál hagytad. – én sóhajtottam, tényleg. Pár napja ott voltam és ott maradta az egész táskám. Visszamentem a szobámba a fekete cipőmért. Kiléptem a szobámból és Zayn-be ütköztem.

-         Hello. – somolygott, elnevettem magam.

-         Mit szeretnél? – kérdeztem rá.

-         Elmehetek veled? – kérdezte aranyosan. Elmosolyodtam.

-         Persze, még úgysem tartottam neked órád, pedig megígértem. – lementünk a lépcsőn.

-         Matt, elviszem Zayn-t. Beugrunk Amandához, nem tudom, mikor jövünk.

-         Okés, szerintem átmegyünk a fiúkhoz, majd oda gyertek.

-         Okés, Sziasztok. – kiléptünk az ajtón, mivel egyikünk, se tud vezetni, így gyalog indultunk el. Először Mike-hoz. Közben Zayn mesélt erről a Samantháról, akivel végül is semmi nem lett, mert ki derült, hogy nem illenek össze. Bekopogtunk, de meg sem várva a választ, bementünk. Lehet, hogy nem kellet volna. Mike és Emily a kanapén ültek, egymás szájában. Zyan-ből kitört a nevetés, mire ők szétrebbentek. Ez de ciki.

-         Mi a konyhába leszünk. – rángattam a nevető fiút az említett helységbe. Beértünk és belőlem is kitört a nevetés.

-         Láttad Mike fejét? – kérdezte, miután lenyugodtunk. Belépett az említett, már egyedül.

-         Emily haza ment. – köszörülte meg a torkát.

-         Mi Amandához jöttünk, nem zavar, ha ti öö… - mutatott a nappalira Zayn, én megint felnevettem.

-         Ha-ha-ha. Nagyon viccesek vagytok. Vagy inkább féltékenyek? Ti nem csinálhatjátok ezt. – húzta ki magát büszkén.

-         Hát, ne haragudj, de Emilyvel nem is csinálnám. – mentem el mellette, Zayn meg nevetve követett. Felmentünk, bekopogtunk.

-         Várjuk meg, míg szól. – mondta Zayn nevetve. Én a fülemet tapasztottam az ajtóra, de nem hallottam semmi olyat, csak egy Igen?-t. Elvigyorodtam, és beléptünk. Am az asztalnál ült és valamit ragasztgatott.

-         Szia Ammm. – ugrottam hozzá. Ő felnevetett és átkarolt.

-         Hogy vagy? Mit csinálsz? – kérdeztem tőle.

-         Ohh, semmit csak képeket rakok egy albumba, semmi extra. – karomnál fogva húzott az ágyhoz. Intett Zayn-nek, aki az ajtónak támaszkodva vigyorgott.

-         Hogy érzed magad? – kérdeztem, leülve vele szembe.

-         Néha gyenge vagyok, de egyébként jól. Mikor megkapom a szteroidokat, akkor nagyon rossz. Hányingerem van, fáradt vagyok, és alig bírok menni is, de, hogy hatékonyabb legyen, sétálgatnom kell. Szerencsére Lucas mindig segít. – mosolygott. A végére megtelt szeretettel a hangja. Elmosolyodtam.

-         Te szerelmes vagy. – böktem meg nevetve a vállát. Ő hátra dőlt, de magával rántott engem is, egymást csikiztük. Szeretem Amandád és remélem minden rendben lesz.

Kézen állni mindennek tetején, hintázni a világ peremén.

/ Zayn szemszög / 

Ahogy ott álltam Amanda szobájában, és néztem, hogy a lányok párnákkal ütögetik egymást, de alig bírják a nevetéstől. Chachi teljesen meg volt örülve, sikítozott és össze-vissza, rohangált. Benyomott egy zenét és elkezdett táncolni, csak pörgött-forgott, követni sem tudtam. Amandával nevetve néztük, ahogy táncol és énekel. Berakta a What Makes You Beautiful. Nem volt olyan rossz hangja, de olyan magas énekelte, hogy be kellet fognunk a fülünket. Nevetve szorítottuk a kezünket, a fejünkre. Egy idő után Mike nyitott be. Elnevette magát Chachi-n.

-         Nem sokára négy óra. – mondta, majd el is tűnt.

-         Na gyerünk. – álltam fel, ő megölelgette Amandát, majd felugrott a hátamra.

-         Mindenki kész? – kezdtem mély hangon énekelni.

-         Igen is, kapitány – kiabálta nevetve.

-         Hangosabban.

-         Igen is, kapitány. – kiabált még hangosabban.

-         Hóóóóóóóóó. Kilakik ide lent, kit rejt a víz?

-         Spongya bob kocka. – nevetett.

-         Sárga színe és lyuk rajta tíz.

-         Spongya bob nadrág.

-         Kár, hogy a levegő csak szobadísz. – közben leértünk és össze-vissza, ugráltam vele, ő meg úgy tett, mint egy repülő. El sem köszöntünk Mike-tól. Kiléptünk az ajtón.

-         Spongya bob kocka. – énekelte nevetve.

-         De az élet eleme csak is a víz!

-         Spongya bob nadrág.

-         Ki ő?

-         Kocka nadrág, kocka nadrág, kocka nadrág!

-         Spongya bob kockanadrág!

-         Spongya bob kockanadrág?! – elnevettük magunkat és leugrott a hátamról.

-         Örült vagy. – mondtam neki nevetve.

-         Mi vagyok? – kérdezte, mellettem ugrálva.

-         Egy örült. – kaptam el a derekát, és kiabáltam a fülébe. Ő nevetve szabadult ki, és kezdett futni előttem. Mindenhova felmásztunk, a padokon ugráltunk, Chachi cigánykerekezett és teljesen kifáradtunk mire oda értünk. Bementünk, kissé elkéstünk, de nem szólt senki semmit. Chachi elment átöltözni, én meg oda mentem Brian-hez. Elbeszélgettünk, majd éreztem, hogy valaki a hátamra ugrik. Elvigyorodtam.

-         Szia Iaaaaaaaann. Mi a szitu? – kérdezte hülye hangon, mi meg felnevettünk.

-         Látom jó kedved van. – vigyorgott Brian. De még milyen jó. – Nem fáj már a lábad? – érdeklődött. Chachi leugrott a hátamról és erős fejrázás közben elment, hogy köszönjön mindenkinek. Brian felnevetetett. Elkezdtek bemelegíteni, én egy széken ültem, de nem voltam egyedül, voltak, akik be akartak iratkozni, voltak, akik csak úgy megnézték, mint én. Hát mit te mondjak, elég nagy port kavart a jelenlétem. Nem volt feltűnő, hogy szinte minden lány körülöttem ült le pihenni, nyújtani és minden egyéb dolgot a közelembe csináltak. Nem volt feltűnő, áh tényleg nem. Kb. fél óra telt el az órából, mikor Chachi a terem közepére húzott egy széket és felállt a tetejére.

-         Kedves lányok és fiúk. Én elhoztam ma egy nagyon kedves barátom ide, nem csak magam miatt, hanem miattatok is. Szeretnélek titeket megkérni, hogy tegyetek úgy, mintha itt sem lenne. Beszélhettek vele, természetesen, de ezt, amit most csináltok, ne csináljátok. Zayn az óra végén, majd add aláírást, meg minden ilyesmit. – nézett rám nyomatékosan. Én vigyorogva bólintottam. – Rendben, szóval ő most nem egy világsztár, csak Zayn Malik. Oké? – kérdezte. Mire mindenki igenezett és sajnálkozott, nekem is és Chachinak is. Miután tényleg megszűntem létezni és elkezdődött az óra. Kezdtem kapizsgálni miért szeret Chachi ide járni. Ő nagyon jól táncol, Brian a tanára, azt mondta nagyon könnyen tanul és megy át más stílusokba. Ők ketten elvonultak a sarokba én meg a fal mellől néztem őket, rengeteget nevettek, mégis szinte én láttam a fejlődést percről-perce, pedig nem igazán értek hozzá. Az óra után, ahogy megígértük, autógramm osztogatás volt, vagy egy órán át. Chachi, pedig még mindig táncolt Brian-nel. Mikor már alig voltak páran, felvettük.

-         Megmutatom a fiúknak. – mondtam büszkén. Nagyon tetszett az óra. Mintha legalább én táncoltam volna végig vagy 4 óra hosszát.

-         Bocsi a lányok miatt. Még nem szoktam hozzá, hogy mindenhol így fogadnak. – nézett rám bűnbánóan. Látszott az arcán, hogy elfáradt, de mosolygott.

-         Ugyan már, én sajnálom, hogy az óra rólam szólt. – mire felnevetett. 

-          Legalább tudtam Brian-nel gyakorolni. – hozzánk mentünk, ahogy a fiúk kérték.

-         Kíváncsi vagyok hol laktok. – vált a hangja vidámmá, és kezdett kissé pattogni, mint délelőtt. Elnevettem magam, sose fárad el?

-         Előre is bocs a kupiért, de nem szeretünk takarítni.

-         Ohh, én nem bírom a rumlit. – borzongott meg.

-         Hát akkor nem fogsz sokat jönni hozzánk. Volt egy bejárónőnk, de miután lejárt a fél éves papírja, elment. Azóta nem kerestünk mást. – rántottam meg a vállam.

-         Mindegy. – legyintett. – Figyelj, merre laktok pontosan? – kérdezte.

-         Mit szeretnél? – kérdeztem. Ő elpirult és összehúzta magát. Felnevettem. – Mond már. Nem eszlek meg.

-         Oké, szereted a fánkot? – kérdezte, eltűnt az előbbi szégyenlőség. Ismét elnevettem magam. Szóval erről fúj a szél.

-         Az utcánkban van egy pékség, megnézhetjük, hogy nyitva van-e még. – mondtam neki és átdobtam kezem a vállán.

-         Hurráá. – ő átkarolta a derekam és nyomott egy puszit az arcomra. Így tettük meg a maradék 5 percet. Bementünk a pékségbe, Mr. Lorenzo nagyon örült, hogy nem csak reggel, de este is benézünk. Nem csak fánkot vittünk, mindenkinek, amit szeret, kivéve Louis répatortája, az nem volt, így vittünk neki pizzát, Hawaii-t, Chachi választotta, neki az a kedvence. Louis-nak a dupla sajtos, de ez egy pékség, örülök, hogy ilyen volt egyáltalán.

-         Ii laootok? – kérdezte tele szájjal és mutatott a házra. Én nevetve bólintottam. Nagy házunk van, de öten élünk benne, nem nyomoroghatunk.

-         Mi világsztárok vagyunk. – mondtam neki beképzelt hangon, miközben kinyitottam a kaput. Belépet, visszafordult, rám nézett és becsapta az orrom előtt az ajtót. egyszerre nevettünk fel. Miért ilyen hülye? Kinyitottam megint az ajtót, és nevetve felmentünk.

-         Most én megyek előre. – léptem be az ajtón.

-         Hát maga igazi úri ember Mr. Malik. – mondta nevetve. A fiúk a nappaliban ültek és valami filmet néztek, Niall konyhába evett. Ki gondolta volna.

-         Sziasztok. – köszöntünk egyszerre. Ránéztem és elvigyorodtam.

-         Ne utánozz. – rúgott a fenekembe, persze nem fájt, de nem hagyhattam szó nélkül. Teli volt a kezem, így a konyhába mentem, ő azt hitte, csak úgy annyiban hagyom. Lehuppant Matt mellé és beszélgetni kezdtek. Nem ismersz még engem, Chachi.

 Nincs jobb orvosság a boldogságnál. Maximum a nevetés.

/ Chachi szemszög /     

A fiúk nappalijában ültünk, csak Niall és Zayn voltak a konyhában

-         Milyen volt az óra? – kérdezte Liam kedvesen. Édes.

-         Jó, kivéve, hogy elfelejtettem, hogy Zayn nem mindennapi jelenség. – sóhajtottam. – Niall. – pattantam fel. Eszembe jutott, hogy megígérte, hogy megmutatja a szobáját.

-         Megyek. – megvártam még iszik, addig Zayn furán nézett rám. Én vágtam neki fejeket, nem bírta és elnevette magát.

-         Akkor is meg fogom bosszulni – mondta, de közben nevetett. Áhh, a seggberúgás zavarja még mindig.

-         Nyugi már, ez egy kedves gesztus – mondta Niall. – Látod? – és seggbe rúgott engem.

-         Héé. – nevettem fel, Niall csak vigyorgott, mint a tejbe tök. – Neked velem kéne, legyél. – mondtam neki szemrehányóan.

-         De hát én veled vagyok. Ez Írországban a szeretet jele. – én elnevettem magam.

-         Ez nagyon béna magyarázat volt. – ő is elnevette magát. Megfogta a kezem és felvitt a szobájába. Nem volt semmi szokatlan a szobájában. Mondjuk, nem tudom mit vártam. Kettő fal fehér volt, kettő pedig fekete, egy jó nagy ágya és két szekrénye volt. A többi inkább apróság. Belevágódtam az ágyba. Niall felnevetett.

-         Kifáradtál? – heveredett le mellém. Én is és ő is az oldalunkra fordultunk és felkönyököltünk, így egymással szembe voltunk.

-         Hát Brian eléggé nyomja az órákat, amit én egy cseppet sem bánok. Tudom, miért teszem, így könnyű. – mosolyodtam el.

-         Gáz volt Zayn-nel?

-         Hát először mindenki körülötte legyeskedett, persze észrevétlenül – macskakörmöztem, Niall meg vigyorgott. – De elmondtuk, hogy majd később mindenki kap autógrammot, így megnyugodtak. Bár eléggé nagy őrület lett, főleg a kislányok. Azt mondták vigyelek el titeket is. – dőltem hátra.

-         És?

-         Mit és? Majd eljöttök velem, de nem egyszerre. Azt nem bírnám. – ráztam a fejem, ő felnevetett. Majd meglökte az arcom.

-         Gyertek már le. – nyitott be Louis türelmetlenül. Niall összeszedett az ágyról és lesétáltunk. A fiúk a kanapén ültek, Zayn középen, és az ő telefonját nézték.

-         Mit néztek? – dobtam le magam az egyik fotelba. Zayn rám vigyorgott.

-         Téged. – mondta

-         Amit felvettél? – ő bólintott. Én nem láttam csak hallgattam. 

-         Tényleg jól táncolsz. – mondta Louis, a többiek bólogattak. Én elmosolyodtam.

-         De tényleg nagyon jó – mondta Harry és megnyomta a ’tényleg’ szót, én felnevettem.

-         Tényleg köszi – válaszoltam olyan hangsúllyal, ahogy ő. Elnevette magát.

-         Hoztam valamit. – rázta meg Matt a kezében lévő fényképalbumot és beült a fiúk közé.

-         Ugye nem én vagyok?

-         Hát de. – mondta Matt vigyorogva. – Nyugi kiskori képek. – én még inkább megijedtem.

-         Ne már, Matt. – álltam fel és sétáltam a kanapé mögé.

-         Úgyis meg fogjuk nézni. – nézett rám fejjel lefelé. Én megcsaptam a homlokát. Rátámaszkodtam a háttámlára és én is néztem velük, mást nem tehettem. Minden féle kép volt, mikor farsang volt, mikor hisztiztem, a fiúk rengeteget nevettek rajtam, de én is velük nevettem.

-         Superman-es pizsamád volt? – kiáltott fel Louis az egyik kép láttán. Én felnevettem.

-         Ahan, imádta. – mondta Matt. Miután megnéztük a képüket én is leültem.

-         Mesélj már a kicsi Chachi-ról. – mondta Niall Matt-nek.

-         Nem kell mesélni semmit, így is eleget láttatok.

-         Ne legyél már ilyen- mondta Liam. Pár percig farkasszemet néztünk, majd én megadóan visszadőltem, egy nagy sóhajjal. Ő diadal ittasan elvigyorodott.

-         Chachi mindig mosolygó és életvidám kiscsaj volt. 3 éves korában kezdett balettozni. Emlékszem, mindig azt mondta, hogy ő híres balett táncos lesz, de 9 évesen bekeveredett egy tánciskolába, ahol hip-hop oktatás ment. Ketten voltunk, és hazáig kellet rohanni, mert minél hamarabb haza akart érni, és elmondani anyának. Hát anya nem repesett az örömtől, nem azért mert nem akarta, hogy táncoljon, de minden áron arra gondolt, hogy az utcán fog lógni és minden féle dolgot kipróbálni. Na onnantól kezdve, Chachi-nak nem a saját álma lett, sokkal inkább be akarta bizonyítni anyának, hogy nem úgy van, ahogy gondolja. Minden nap csak a tánc ment, a szüleink mindent finanszíroztak, Chachi pedig rengeteget táncolt. – elmosolyodtam az emlékek miatt. – Anya egészen addig, nem igazán örült neki, míg volt egy fellépés az iskolába. Én se láttam, előtte táncolni, de ott teljesen meglepődtem. Olyan volt, mint egy profi, pedig nem volt még 10 se.

-         Jól van. Ne túlozz. – mondtam neki szem forgatva. Nem volt az olyan jó fellépés, mint ahogy elmondja. Elszakadt a nadrágom a fellépés előtt, és egy fiútól kaptam kölcsön, állati nagy volt és fel kellet hajtani az alját meg minden ilyen nyomiság. Szörnyű volt…

-         Chachi mindig aranyos volt, kivéve mikor rosszba voltunk. – én elnevettem magam. Ha Matt rosszat csinált velem, mindig visszaadtam.

-         Emlékszel mikor megölted a halamat? – kérdeztem.

-         Oh, azt sosem felejtem el. Be kellet adnom egy dolgozatot, arról, hogy mitől félek, persze olyanokat írtam, hogy nem félek semmitől, meg hogy én vagyok superman. Erre Chachi előzöz este, átírta az egészet és bele írt minden félét, hogy mikor kicsi voltam fénnyel aludtam, mert nem mertem egyedül a sötétben. Képzelhetitek milyen volt felolvasni az osztály előtt. – én a fiúkkal felnevettem.

-         Egyszer családi ebéd volt, mindenki nálunk gyűlt össze. Ki kellet öltöznünk, és normálisan viselkedni. Hát Chachi olyat nem tud.

-         Ahan, mert csak én egyedül voltam benne. – dobtam hozzá egy párnát.

-         Kitaláltuk, hogy megvicceljük apát. Ő mindig eldugta elölünk az evőeszközöket, és gondoltuk visszakapja. Míg ők a nappaliban beszélgettek, addig mi megcsináltuk. Az összes villát, kanalt és kést beraktuk az komód fiókjába. Mikor leültünk enni, akkor derült ki, hogy apa meghívta a főnökét, meg a feleségét. Annyira megijedtünk, hogy még észre se vette senki, mi elkezdtünk kiabálni, hogy sajnáljuk meg, hogy vicc volt. Anya azt hitte betegek vagyunk és tönkre akarjuk tenni az ebédet. Chachi elmondta, hogy mit csináltunk, apa meg annyira nevetett, hogy nem tudta elmagyarázni a mi kis játékunkat. Végül anya is viccnek vette fel, így az jött ki az egészből, hogy a vendégeknek meg kellet keresni az evőeszközöket. Mi nem játszottunk, de vicces volt látni, hogy apa mindenhol keresi. Végül anya tesója, Kate néni találta meg.

-         Szerintem Chachi rossz kislány volt. – mondta Louis.

-         Nem voltam rossz, csak ha muszáj volt. – mire felnevettek.

-         Mikor a szomszéd néni fájára felmásztál és addig ugráltál, míg le nem tört az ág?

-         Tudod, hogy az a néni megérdemelte. – mutogattam rá az ujjammal. Elnevette magát. Nem szerettem a szomszéd nénit, nem engedte, hogy hangosan játszunk, vagy, ha átment a labda, akkor soha nem adta vissza, kiszúrta és kidobta. Hogy lehet valaki ilyen? – De egyvalami jó volt benne – vigyorodtam el.

-         Mi? – kérdezte Niall.

-         Hát sosem adta vissza a labdákat, amik átkerültek, kidobta őket. Ha Matt-en bosszút akartam állni, átdobtam a labdáját. – vigyorogtam. Ők felnevettek.

-         Ez borzasztó. – mondta Harry. – Egy kisfiútól elvenni a labdát.

-         Megérdemelte. Emlékszel mikor sátraztunk?

-         Igen- nevetett fel.

-         Áthívtam pár barátnőmet, hogy az udvaron aludjunk. Matt pedig áthívta J.J-t, a legjobb barátját. Én kb. 12 voltam. Tök jó volt, beszélgettünk, játszottunk, nevettünk. Az egyik lány, Amy félt a kutyáktól, nekünk akkor nem volt, így nem kellet tartania semmitől, de ez a hülye meg a barátja. – mutattam Matt-re. – kutya hangokat adtak és ütögették a sátor oldalát. Amy annyira megijedt, hogy apának haza kellet, vigye.

-         Nagyon vicces volt. – röhögött Matt.

-         Tudod, mikor elmentünk New York-ba osztálykirándulásra. Elvittem a rongybabádat, és odaadtuk egy kóbor kutyának. – hajtotta le a fejét.

-         Dolly baba? – kérdeztem ijedten. – De azt mondtad, hogy anya kidobta.

-         Tudom, de a fiúkkal azt hittük jó móka lesz.

-         Dolly baba? – kérdezte Zayn, de majdnem elnevette magát. Én szomorúan néztem rá.

-         Dolly volt az egyetlen plüss, amit Chachi szeretett. Nem igazán szerette a plüss macikat, semmit. Dolly-t még a nagyitól kapta, aki meghalt.

-         Az volt az egyetlen, ami tőle maradt meg. – nagyon szerettem tényleg azt a babát. Nem igazán játszottam barbikkal meg babákkal, de Dolly mindig velem volt, egészen addig, míg el nem tűnt.

-         Sajnálom, de nem tudom mit akartam, nem volt semmi, amit meg bosszultam volna. Sajnálom. – oda jött és megölelt. Én visszaöleltem, már úgysem látom sose.

-         Akkor most ciki dolgokat mesélj. – mondta Louis vigyorogva. Én ránéztem.

-         Olyan nincs.

-         De biztos van, amit nem szeretnél elmondani.

-         Hát olyan van. – mondta Matt vigyorogva.

-         Nincs – mondtam jelentőségteljesen. De ő csak vigyorgott.

-         Chachi nem tud jól angolul.

-         Hát én ezt nem értem. – mondta Niall.

-         Tudok beszélni és meg is értem, de ha sokat kell beszélnem, beleakadok.

-         De hogy, hogy? Amerikában születtél, ott éltél. – mondta Liam értetlenül.

-         Anya magyar, apukám meg spanyol származású. Anya magyarul beszélt hozzám kiskoromba, apa meg spanyolul. A suliban, meg itt-ott ragadt rám az angol, bár nem jártam sose angol iskolába, csak spanyolba meg magyarba. Eléggé nehéz volt mondjuk titeket is megértenem, az akcentus miatt is.

-         Ez annyira durva. És még mindig nem tudsz teljesen biztosan beszélni angolul? – kérdezte Louis.

-         Nem mindig. Akkor volt nehéz, mikor magyarból költöztünk vissza az USA-ba. A magyar nagyon nehéz nyelv, de nekem könnyebb, mint az angol, mert azon nőttem fel. Nehéz, mert teljesen máshogy állítasz össze egy mondatot, angolul és magyarul, teljesen máshogy kell gondolkodni a két nyelven. Más kifejezéseket használ az angol és másokat a magyar. Kell egy kis idő, hogy átálljon az agyam a magyarról.

-         De három nyelven tanul. – mondta Matt.

-         Tényleg? – lepődött meg Liam.

-         Hát elméletileg három országban érettségizek. Mindent magyarul tanulok, és csak átfordítom spanyolra és angolra. Nem vészes.

-         Úristen, akkor te nagyon okos vagy. – mondta Liam. Elnevettem magam.

-         Inkább csak elkötelezett. Több esélyem van, mint a táncba, mint a továbbtanulásba így. Úgy volt, hogy szeptembertől itt kezdem a sulit, de anyával azt beszéltük, hogy fogadunk egy magán tanárt, ha a verseny összejönne. Nem tudnék mellette tanulni. Pedig sokat dobott volna az angoltudásomon.

-         Majd mi segítünk. – vigyorgott Niall. Felnevettem.

-         És Matt? – kérdezte Zayn.

-         Én állami suliba jártam. Teljesen angol volt. Chachi apával spanyolul, anyával magyarul, velem meg angolul beszélt. – elnevette magát. – Fáradtan volt a legviccesebb. Össze-vissza, beszélt.

-         Csak neked volt vicces Matt. – csaptam rá. Az este további részre az én kibeszélésem folytatásával telt, volt vagy hajnali kettő, mikor haza indultunk. Nem volt kedvem náluk aludni, Harry teljesen kikészít, és feszélyez a jelenléte az óta, mióta ÚGY nézett rám. Nem tudom mit is érzek pontosan, ha érzek egyáltalán valamit is az irányába. Kezdek rájönni, hogy nehéz az érzéseken uralkodni.