Pipálgassatok a fejezet végén, kérlek! köszi:)
Megigazítottam a cipőm, vetettem egy keresztet és
elindult a zene. Teljes mértékig bele éltem magam, mint mindig. Élveztem.
Hallottam, hogy néha-néha bekiabálnak és bíztatnak, aranyosak voltak, és nem
kellet, arra koncentráljak, hogy csak a zene szól, mert béna vagyok… Rövid volt
és vagy még órákig csináltam volna, ha lehetne, nem lehetett.
-
Tudtam, hogy
megcsinálod- ölelt meg Brian.
-
Még semmi nem
dőlt el. Akárki lehet, hisz mindenki jó, sőt nálam mindenki profibb, ha ez
látszódott, akkor meg cseszhetem. – bár nem túl pozitív vélemény volt, mégis
mosolyogva mondtam, tudván, hogy én mindent megcsináltam, ami tőlem tellett.
-
Hülye gyerek – bökött vállon Brian nevetve.
Innentől már csak várnom kell. A döntés csak pénteken, azaz a következő órán
várható, addig újra néznek mindenkit felvételről, ami nem meglepő, hisz láttak
egy csomó jó táncost. Én nem tudnák választani, mindenkit vinnék, ami nem
lehetséges. Óra végén csaptunk egy közös, nagy táncot. Mindenki táncolt, a
vendégeink is. Tényleg nagyon szeretem ezt az egészet. Már fél 8 volt, mire
hazaértem. Egy extra gyors tus után felkaptam egy fekete farmert, egy pöttyös,
rojtos, pántos felsőt és egy zöld kardigánt. Lerohantam, felkaptam a már
kikészített táskám és fekete topánkámat. Hívtam egy taxit és a Hayden parkhoz
mentem. 19:52-kor értem oda, Louis és Niall már ott álltak és pár autógrammot
osztottak ki, de szerencsére nem volt nagy a tömeg. Megvártam, míg az a pár
ember is végez és csak utána léptem a fiúkhoz.
-
Sziasztok. –
Naill előrébb lépett és megölelt. Behunytam a szemem, végre egy kis megnyugvás.
Kinyitottam és ránéztem Louisra, aki kíváncsian figyelt minket. Elléptem
Naill-tól és elé álltam.
-
Olívia Gonzales –
nyújtottam a kezem – de csak Chachi.
-
Louis Tomlinson –
rázta meg mosolyogva. Érintése hűvös volt, de puha. – már sokat hallottam
rólad. – ránéztem Niall-re aki meg rántotta a vállát. Felnevettem. Ne már…
Megszólalt a telefonom. Mike. Ránéztem Niall-re.
-
Vedd fel – mondta
bíztatóan. Hát jó…
-
Igen? – tettem a
fülemhez a telefonom, az apró zöld gomb megnyomását követően.
-
Szia Chach. –
szólt bele fogalmam sincs milyen hangsúllyal. Ez rosszat jelent? Bár becézget…
-
Szia Mike- sóhajtottam
és felnéztem az égre.
-
Sajnálom- súgta.
-
Suttoghatsz,
nekem az is elég, hogy halljam. És én majd, ott leszek és segítek, ha baj van! –
énekeltem magyarul, a közös magyar dalunkat. Halkan és röviden felnevetett. Ez
nem a Mike féle vidám nevetés volt, sokkal inkább a csalódott nevetés. Vagy
saját magával szemben, vagy azért mert ilyen gyorsan megbocsájtottam neki. Vagy
egyszerre a kettő…
-
Merre vagy? –
kérdeztem
-
Leparkoltam otthon és gyalog megyek, de már
itt vagyok a park mögött.
-
Ne már, hogy gyalog
vagy- akadtam le- egész nap arra vágytam, hogy megint autózhassak, ráadásul
gyalog kell, haza menjek? – hisztiztem
-
Jézus. Hogy az
istenbe bírtam ki eddig veled egy lakásban? – szörnyülködött.
-
Hogy, nélkül. –
vigyorogtam, mint aki jól végezte dolgát.
-
Annyira sajnálom,
hogy olyan voltam veled, mikor, te mindig kedves vagy… - tért vissza az hang,
amiről nem tudom eldönteni, milyen érzelmet takar valójában.
-
Te hallottad az
előző mondataimat? – kérdeztem kételkedve.
-
Ajj, Chachi…-
nevettet.
-
Mike, inkább szedd
a lábad, még nem ettem ma, semmit.
-
Nyomi vagy.
-
Én is szeretlek,
Michael.- bazsalyogtam, majd kinyomtam.
-
Szóval Mike,
mindjárt itt lesz, úgyhogy akár be is mehetnénk. – fordultam a fiúk felé, akik
készségesen tették, amit mondtam. A pincér elvezetett minket Louisék asztalához
és leültünk. Mike kb. 1 perc múlva be is futott. Belépett, körbenézett én meg
intetem, neki. Észre sem véve kikkel vagyok, mosolyogva elindult felénk. Amint
közelebb ért először Niall-t pillantotta meg arca mit se változott, de szeme
tovább siklott és meg látta a mellettem ülő Lousi-t. Megtorpant. Arca először
értetlenséget, később meg lepettséget tükrözött, majd rám nézett. Én csak
bocsánatkérően elmosolyodtam. Szája sarka felgörbült kissé, ekkor
fellélegeztem. Felálltam és oda sétáltam hozzá, mivel már csak pár asztalra
volt tőlünk. Nem szólalt meg egyikünk se, csak megölelt.
-
Nem ismerek nálad
jobb embert, Olívia. – mondta a fülembe. Meghatódtam és szemim bekönnyesedtek.
Nyomott egy puszit a homlokomra és elsétált az asztal felé. Félúton találkozott
Niall-el és lepacsiztak. Niall oda ért hozzám, átkarolta a vállam és a kezembe
nyomott egy zsepit.
-
Ne sírj már,
minden rendbe.
-
Tudom, tudom,
sajnálom. – töröltem le könnyeimet, miközben a számunkra kijelölt asztalhoz
értünk. Én amerikai kaját rendeltem. Sült krumplit és hamburgert, Niall pedig
olasz pizzát. Elmeséltem a táncórát és Niall-t nagyon meglepte az egész. Jobban
izgult, mint én…
-
Egyébként Louis-t
teljesen lenyűgözted. – mondta Niall.
-
Miért? – lepődtem
meg.
-
Hát tudod,
mondta, hogy kissé ellenszenves voltát, de elárultad magad, mikor ebbe az
étterembe foglaltál asztalt.
-
Naill, én hülye
ember vagyok, de ennek tényleg semmi értelmes sincs. – néztem rá, ő meg csak
felnevetett.
-
Hát mondtad,
neki, hogy azért ide jövünk, mert ha Louis nem szereti a kínait, akkor legyen
mit ennie. Tudod ő soha nem gondolt volna ilyenre. – én meg hirtelen megvilágosodtam.
-
Jézus, komolyan
ezen buktam meg? – Niall nevetve bólogatott, ez ciki.
Ismét
meglepett, milyen jót beszélgettünk, és teljes mértékben elfelejtette vele,
miért is vagyok itt.
Csak az
világosított fel, mikor hangos nevetés harsant fel a terem másik felében.
Odakaptam a fejem és elvigyorodtam. Legszívesebben táncra perdültem volna.
Niall-re néztem.
-
Oda megyünk,
kérlek, kérlek, kérleeekk, - néztem Niall-re könyörögve. Ő intett a pincérnek,
hogy kérjük a számlát. Nyitottam a pénztárcám, de a pincér már eltűnt. Sötéten
néztem a szemben ülő srácra, aki úgy csinált, mintha mi sem történ volna,
jellemző… felállt, kézen fogott és elindult a fiúk felé, én pedig ugrálva
követtem.
-
Jaj, fiúkáim
olyan boldog vagyok- ugráltam tapsikálva. Mire ők felnevettek, Mike felállt és
magához húzott.
-
Köszönöm szépen –
nézett mélyen szemembe, én csak elmosolyodtam.
-
Mire valók a
barátok- rántottam meg a vállam vigyorogva.
-
Én is köszönöm –
éreztem egy másik érintést a vállamon – Ha te nem vagy, nem békülünk ki.
Köszönöm, hogy így álltál hozzám és nem ítéltél el.
-
Mindenkinek van
esélye, Louis – mosolyogtam rá barátságosan. Mire ő megölelt. Ez is hirtelen
jött, így először csak megszeppenve álltam, majd én is köré fontam karjaim. Az
angolok ilyen barátságosak lennének? Vagy csak én vagyok túl szimpatikus
mindenkinek. Elvigyorodtam, erre a gondolatra, Mike meg hülyén nézett rám. Erre
már felnevettem.
-
Ne kezd már
megint- temette arcát kezeibe, Niall. Elengedtem Louis-t, majd nevetve
elindultam az ajtó felé, Niall mellé érve megpaskoltam a vállát. Mire ő is
nevetve követett. Igen ismét azon kapom magam, hogy a semmi nevetek. Tudjátok,
alkalmazkodás… Mikor kinn voltunk Mike egy nem is olyan rossz ötlettel állt
elő, miszerint nézzünk be a házba, az én házamba. Elbeszélgettünk így négyen,
de eszembe jutott Amanda.
-
Te Mike,
beszéltél már Am-mal? – kérdeztem az említett felé fordulva. Mire ő megtorpant,
na ne már…
-
Szóval nem, hát
barátom itt az alakalom. – Mike lemaradt, míg én a két fiúba karolva hallattam
elől. Én inkább csak hallgató volt, Niall és Louis viszont csak jártatták a
szájúkat, de élveztem. Láttam a köztük lévő kapcsolat mélységét, és ez
tetszett. Viszont Matt ugrott be róla és az, hogy milyen régen is láttam már.
Mikor a házhoz értük Niall kezébe nyomtam a kulcsot és bevártam Mike-ot.
-
Minden rendben? –
érdeklődtem
-
Persze, csak
tudod, néha mind kettőnkkel elszalad a ló.. – vakarta zavartan a fejét.
-
Óóóóó, igen
kezdem kapizsgálni – indultam be, nyomomba a vigyorgó Mike-al. Mikor beértem
Niall vörös fejjel, míg Louis hatalmas vigyorral állt a szoba közepén. Minden
tökéletes volt, kivéve azt az egy kanapét, amin, a délután folyamán elaludtunk.
Még mindig ott állt, ahová a bútor szállítok tették. Niall-re néztem és
egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.
-
Tudod, már meg
sem merem kérdezni, hogy most min nevetsz – lépett mellém Mike.
-
Ezt nem is
mondanám el- néztem sejtelmesen a vigyorgó szőke srácra.
-
Hóhóó, ti
titkoltok valamit. – jártatta köztünk a szemét, mindkét srác.
-
Még mielőtt
bekavarnátok, nincs köztünk semmi- állt a sarkára Niall férfiasan. Én hevesen
bólogattam, jelezvén egyetértésem.
-
Látszik rajtatok,
egyébként…- mondta Louis.
-
Mármint mi? – nem
tudtam, hogy most arra utal, hogy hazudunk, vagy, hogy nem…
-
Hát, figyeltünk
titeket az étteremben. És öröm volt látni, hogy milyen jól elbeszélgettek, de
csak mint két barát. – magyarázkodott. Én Niall-re vigyorogtam. A fiúk a
helyére tették a kanapét, én meg lefényképeztem az új házamat, legalább is az
egyik felét. 11 óra elmúlt mikor haza indultunk. Louis megígérte, hogy holnap
eljönnek mind az öten, és segítenek a fenti részekben is. Ennek örömére, Mike
is kiveszi a délutánját, hogy segítsen. Remélem Am nem hagyja, hogy egyedül
legyek lány. Egy pár puszi és ölelés után elváltak útjaink. Niall és Louis ment
balra, mi Mike-al jobbra. Neki is elmeséltem a mai napot. Tőle is kaptam némi
biztató szót, mire haza értünk éjfél is volt már. Amandát a konyhában találtuk.
Oda jött és megölelt, ez ma ilyen ölelgetős nap.
-
Sajnálom, hogy
olyan lehetetlenül viselkedtem.
-
Csak akkor
bocsájtok meg, ha Mike-ot is megölelgeted- vigyorogtam. Jó volt látni, hogy
újra jóban vannak.
-
És most mesélj a
hercegedről- húztam fel a lépcsőn. Az én szobámba mentünk. Letussoltam, pizsamát
húztam és befeküdtünk az ágyba.
-
Nagyon aranyos
volt, eljött ide a házhoz és innen mentünk, a közeli parkba, és beszélgettünk,
nevettünk, jaj Chachi, minden olyan jó volt, mint a mesékben. Elmentünk a
szökőkúthoz és kívántunk is, leültünk egy padhoz és kitalálta, hogy hozzuk el a
kutyusát, így elmentünk hozzájuk, csak pár utcányira laknak tőlünk, a kutyáját
Malibunak hívják, mert az a kedvenc városa…- és innentől képszakadás, valószínű
elaludtam. Vér ciki. Másnap reggel, vagyis délelőtt 11-kor keltem fel. Amanda
még aludt mellettem. Gondoltam csinálok valami reggelit, engesztelés képen,
amiért este elaludtam. Mike 1-ig van benn a kórházba, úgy gondoltam sütök
palacsintát, az jó lesz Mike-nak is és Am-nak is. Felvettem egy anyu féle
melegítő gatyát és egy fehér feliratos pólót. Fél egy volt, mire Amanda
lekászálódott.
-
De jó illat van-
szagolt a levegőbe vigyorogva.
-
Palacsintát
sütöttem. Van lekvár, nutella, kakaó, áfonya szósz, meg mindent. – soroltam,
hogy mivel tudja megenni – sajnálom, hogy tegnap elaludtam, annyira bánt és
nagyon szégyellem magam.
-
Jaj, semmi gond.
Biztos fáradt volát, órád is volt, délelőtt meg a házat pakoltad, megértem.
Nincs belőle gond…
-
Biztos? –
kérdeztem. Mire elnevette magát.
-
Jelen pillanatba,
csak abban vagyok biztosabb, hogy nagyon éhes vagyok. – felnevettem és elé
toltam a tányért.
-
Képzeld, a
tegnapi edzésre eljött egy Texas-i csapat, és felvételiztettek, hogy meglegyen
a 6 fő, és tudjanak menni ősszel egy amerikai tehetségkutatóba. – újságoltam
neki is vidáman.
-
Úhh, de jó. És te
is megpróbáltad? Mindig táncolsz – forgatta szemeit.
-
Nem is –
ellenkeztem nevetve.
-
Dehogynem. -
lépett be Mike az ajtón. – Csak nálad már annyira magától értetődő, hogy észre
sem veszed magad. – Amanda meg úgy bólogatott, félő volt, hogy leesik a feje…
egyébként meg nem is szoktam állandóan táncolni.
-
Nem tudom miről
beszéltek- ellenkeztem. Mire ők felnevettek.
-
Mikor elmentünk
várost nézni, bementünk a fánkoshoz. Kivett egyet dobozból és miközben ette,
lejtett egy kisebb táncot- mesélte Mike nevetve Am-nak.
-
Meg mikor egyik
este pizzát rendeltünk és téged fárasztottunk, hogy milyen jó a hawai pizza,
akkor is felpattant és össze-vissza, táncolt – jézusom, ezek mindent
megjegyeznek? Egyébként meg szerintem csak beképzelik, hisz csak tudom, már
mikor táncolok és mikor nem.
-
Tényleg sokat
táncolsz, hiába gondolkodsz rajta Chach. – ment el mellettem vigyorogva Mike
és meg paskolta a vállam.
-
Inkább egyél-
adtam neki egy tányér palacsintát. – de hogyhogy már itthon vagy?- mindketten
egy hatalmas mosollyal vették tudomásul, hogy megkezdtem témaváltási
hadjáratomat…
-
Tán zavarok? –
nézett rám két falat között. Mire egy szemforgatással jutalmaztam idióta
hozzászólását.
-
De egyébként,
kevés beteg volt és sok orvos, így nem volt nagy szükség rám, ma főleg papír
munkám volt. – válaszolt most már készségesen. És, igen a hadjáratom sikeresnek
bizonyult.
-
Hál’ Isten, hogy
nem volt sok beteg. – mormoltam.
-
Na, igen. –
értett egyet velem Am.
-
Nem is tudom,
hogy tudsz orvos lenni – nekem nem menne, minden nap látni, hogy mások
szenvednek, borzasztó lehet.
-
Míg meg nem
tapasztalod, milyen jó mikor valaki általad gyógyul meg, addig nem is fogod
tudni, kicsi Chachi. - mosolyodott el. Ebben a szent pillanatban dőlt el
bennem, hogy Mike bármi rosszat is fog tenni elkövetkezendő élete során, mindig
fel fogok nézni rá, és mindig az a büszke arca fog meg jelenni ellőttem, amit
most is látok. Oda menetem hozzá és megöleltem.
-
Köszönöm, hogy
ilyen vagy – súgtam fülébe. Érzetem, hogy valaki hátulról átölel minket.
Amanda.
-
Csoportos ölelés
– vigyorogtam. Felnevettünk.
Fél kettő volt, mikor elindultunk. Felvettem egy nadrágot,
egy félvállas fehér pólót, amire egy Amerika zászló volt nyomva. Mivel hűvös
volt, egy dzsekit is húztam, amin minden féle minta volt és nagyon színes, a
hátára pedig nagy csillogó betűkkel fel volt írva, hogy Beverly Hills. Imádtam
ezt a pulcsit, Matté volt így, egy kicsit nagy rám, de kit izgat… hajamat
felkötöttem és egy kendőt is tettem bele hajpántként, és persze az
elmaradhatatlan VANS cipő.
-
Én fánkot akarok
enni – jelentettem ki, kilépve az ajtón. És mit sem törődve a testvérpár
nyavalygásával, a város felé indultam. Természetesen ők megadóan követtek.
Mikor mellém értek, megpaskoltam a fejüket.
-
Jó kutyik. –
mondtam hatalmas, büszke vigyorommal. Mike gonosz mosolyából tudhattam volna,
hogy készül valamire.
-
Mit gondolsz, Am,
milyen egy jó kutya? Meg szokta kergetni a gazdiját? – nézett húgával össze
Mike. Félelmetesen egyforma volt az a bizonyos ördögi mosoly az arcukon. Észbe
kapva, futásnak eredve próbáltam menekülni és közben nevetve kiabáltam, hogy a kutyák
négykézláb mozognak, meg, hogy rossz kutyák, de ők mit sem törődve velem,
tovább hajkurásztak. Hamar utolértek. Mike a derekamnál fogva, magához rántott
és tartott, míg Am addig csikizett, hogy már sírtam a nevetéstől. Mike tudja a
gyenge pontjaimat.
-
Remélem, ebből az
esetből a gazdi is megtanulta, hogyan kell bánni a kutyákkal. – nézett rám Mike
tudálékosan, én csak egy nyelvnyújtással adtam tudtára, hogy nem ért el semmit.
Lenyugodva indultunk tovább, míg Mike-nak, meg nem szólalt a telefonja.
-
Igen? – szólt
bele.
-
Szia, nem csak
Miss. Chachi hercegnő fánkot óhajtott enni, - mire én színpadiasan meghajoltam,
majd Am-mel felnevettem - a központ felé megyünk, és ha nem táncikálna előttem,
akkor olyan 10 percen belül mi is ott lennénk, de mivel ezt teszi, bő 20 perc.
– nevetnem kellett Mike bosszúságán.
-
Rendben, szia
Niall. – tette le a telefont.
-
Jól van, ebből
elég. – szerintem belefáradt abba, hogy előtte ugrándozom, így megfogott a
térdhajlatomnál és a hátára kapott. Fejjel lefelé lógtam.
-
Mike, ne már én
sétálni akarok – ütöttem a hátát. Meg sem kottyant neki, amit az orrom alá is
dörgölt, miszerint rettentően gyenge vagyok.
-
Majd meglátjuk,
Mike Tomlinson..- puffogtam, míg ő csak nevetett. Am pedig roppant hasznosan
töltötte az időt, minket fényképezett. Nagyon jó, de legalább a bosszú édes,
meg persze a fánkjaim… nem telet le a húsz perc, mi már a háznál voltunk.
Fánkot majszolva, a saját lábamon (!) közelítettem meg jövendőbeli kuckóm. A
fűben feküdve találtunk az 5 fiúra. Niall meglátva minket, felpattant és
kinyitotta a kiskaput.
-
Na végre már,
vagy fél órája itt ülünk és várunk. – én megrántottam a vállam, nyomtam egy
puszit az arcára, majd beugráltam mellette a házban azt énekelve: az én házam,
az én váram, salalala…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése