9. fejezet

 Háhháá meghoztam a következőt:DD  Élvezd!:)  

 Lehetséges egyszerre igent és nemet mondani valamire? úgy vágyni valamire, hogy közben rettegek tőle?

Egyszerűen fogalmam sem volt, mit kéne tennünk. Mike-ot már ismerik és nem meglepő, hogy velük mutatkozik, mivel Loui unokatesója, de én? Mit tegyek? Niall azonnal mellém lépett és átkarolta a vállam, a másik oldalamra pedig Harry kerül, uhmm.

Valaki a kezem is megfogta hátul, gondolom Mike…

-         Mi lesz? – suttogtam halkan.

-         Nyugi Cailín, beszállunk a kocsiba és lerázzuk őket. Nem lesz baj. Aucs. – minden szó után egyre közelebb húzottam hozzá, így belefúródtam, bordái közé, upsz. Az autóhoz érve, Harry a kezét az arcom elé tartott, de szerintem nem igazán segített. Alig bírták kinyitni a kocsi ajtót, a lányok pedig egyre hangosabbak lettek. Nagyon rossz volt, rettegtem. Harry beszállt, majd Naill engem is betuszkolt és be is ült utánam. A kocsi ugyan az volt, amivel Niall a múltkor elvitt táncra, és gondolom, elférnek benne kényelmesen, de most kettővel többen vagyunk, 7-en egy 5 személyes autóban. Kissé összepréselődtünk, amit nem bántam, mivel egyrészt Harry mellet ültem, na jó, ez kész vicc… de tényleg nagyon megijedtem. Teljesen Niall-hez bújtam, aki készségesen ölelt át jó szorosan. Fejemet nyakába fúrtam és elvesztem fantasztikus illatában. Éreztem, hogy Harry a hátam és a karom simogatja. Még a szemem is bekönnyesedett, jó, hogy senki nem látja, mit gondolnának rólam, megijedek egy csapat 15-17 éves lánytól. Nevetséges, tudom, de szörnyű volt az egész, ahogy autógrammot és képeket követeltek, azt ordibálva, hogy „vegyetek feleségül”, és közben éreztem a kezeiket, ahogy kapálóznak a fiúkért, ezzel engem is ütögetve, nem fájt, de a tudtad iszonytató volt.

-        Jól van, nincsen semmi baj – éreztem Niall kezét a hajamban, imádtam, hogyha a hajam piszkálják, így megnyugodtam kissé.

-         Sajnálom – húzódtam el tőle, amennyire tudtam, hogy a szemébe nézzek. Viszont az ő szemeiben is sajnálatot láttam csillogni.

-         Én sajnálom, ha nem találjuk ki, hogy menjünk el a házból…

-    Akkor most a házból kilépve kaptak volna minket rajta, így biztos lett volna, hogy van valami közötök, ehhez a lakáshoz, de nem tudják, hogy ez az én házam, mivel elmentünk – fejeztem be helyette a mondatot. Mire ő felhorkant.

-         Nem olyan nehéz kideríteni – nézett rám Zayn. Én nem őt figyeltem, hanem Mike-ot a visszapillantó tükörből. Szeme kétségbe esést tükrözött és ez bennem is szült némi félelmet. A szüleim nem is tudják, hogy ismerem őket, Matt ki fog nyírni, ha az újságban meglátja a képeket. Kezembe temettem az arcom, Harry pedig még közelebb húzott magához

-         Elintézi a menedzser – súgta a fülembe. Hát nem hittem el neki, de nem szóltam. Ha Niall mondja neki talán elhittem volna, de most nem és ezt meg főleg nem. Nem szóltam semmit, sőt meg sem mozdultam. Vagy fél órát kocsikáztuk én pedig mozdulatlanul és szótlanul ültem, fejem Harry vállán pihent, de a kezem még mindig az arcomra szorítva tartottam, hátha felszáradnak az időközben visszatarthatatlan könnyeim. Niall kezét a combomra helyezte, nem is tudván mennyi biztonságérzetet adva ezzel. Senki nem beszélt, csak Louis és Mike, akik elől sutyorogtak. Szerencsére már rég sötét volt.

-         Ne szálljatok ki, körbe nézek – mondta Mike, majd kipattant a kocsiból. Én egyre csak követni akartam. Egyedül akartam lenni, még Harry vagy Niall közelsége sem volt elég. A lábam ráztam és türelmetlen voltam. Niall rászorította kezét combomra, ezzel megállásra késztetve. Elindulás óta először nézek rá, hamarabb kellet volna, mosolya elszívta minden bánatom. Mike kinyitotta az ajtót.

-         Okés, szerintem nem követtek. – Harry kiszállt, majd kisegített… Mike feloltotta a lámpát a verandán, közben pedig megszólalt a telefonja. Mivel mi a kocsinál álltunk, ő meg az ajtót nyitotta, nem hallottam mit beszél, viszont ahogy hirtelen rám kapta szemeit tudtam, hogy a kórházból hívták. Ez két dolog miatt is kétségbe ejtett:

1.    Valaki, valahol szenved.

2.     Mike elmegy, és magamra hagy egyedül, mivel Am nem jön már ma haza.

Nem szólaltam meg, de leejtetem fejem, ezzel takarva a fájdalmas grimaszt, ami az arcomra került. Mike ide ért, kezével állam alá nyúl, ezzel felemelte fejem. Kibaszott rosszul éreztem magam így is, de, hogy egyedül maradjak az még ennél is rosszabb. Tudom, hogy eddig ezt akartam, de nem így, hisz Mike csak egy szobányira lett volna tőlem, nem pedig egy egész városnyira.

-   Sajnálom. – nézett rám és láttam, hogy komolyan gondolja, de jelen esetben csak az járt a fejemben, hogy EGYEDÜL HAGY. De ez a két szó olyan volt, mintha egy nagy sivatag közép álltam volna és egy hatalmas villogó neon felírat figyelmeztet, hogy jön a vég. Én sóhajtottam egy nagyot, majd kikerülve őket bementem a házba. Se puszi, se pá. Éppen leszartam, hogy 5 világsztárt hagytam faképnél. Felrohantam szobámba, ledobáltam a ruháimat és beálltam a zuhany alá. A hideg víz kissé észhez térített, kb. úgy beszélek, mintha egy örült lennék, bár kissé úgy is érzem magam. Tényleg nem akarok egyedül lenni, nem szeretem a magányt.  Felvettem egy zöld kockás pizsama gatyát és egy zöld, pántos toppot. Mivel még nem voltam olyan álmos bedugtam a fülembe Ipod-om és elmerültem a zenébe. Addig-addig agyaltam új tánclépéseken, ezzel sem gondolva semmi rosszra, míg el nem aludtam. Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy a lejátszóm mellettem van az éjjeli szekrényen, és hogy, valaki fekszik mellettem. Mike mégsem ment el. Elmosolyodtam és a nekem háttal fekvő sötét hajú fiúhoz bújtam. Más illata volt, de az almosság nem hagyta, hogy átgondoljam ezt. Reggel fogalmam sem mikor ébredtem fel, de első gondolatom az volt, hogy 2-től táncom van és nem késhetek el. Mike mellkasán ébredtem, míg ő magához ölelt. Ismét megcsapott az illata, de ez nem Mike-é. Kinyitottam a szemem és egy vigyorgó Harry-vel találtam szembe magam. Felültem.

-         Harry.

-         Szia Chachi. – mosolygott kisfiúsan.

-         Hol van Mike? – kérdeztem.

-     Hát hívták a kórházból még este, repülő baleset volt, és elég sok volt a gyerek. – elszomorodtam. – azt mondta maradjon valaki veled, és mivel a többiek nem értek rá ma reggel, így maradtam én.

-      És, hogy aludtál? – heveredtem vissza mellé, ő pedig rám rakta lábait, olyanok voltunk, mint egy házaspár, bárcsak…

-         Jól, sőt tökéletesen – kacsintott rám. Ez mit jelent?

-         És mióta vagy fenn?

-         Hát már vagy másfél órája – gondolkodott el. MI?

-   Jézus, mennyi az idő? Miért nem kelltettél fel? Vagy egyáltalán mit csináltál eddig?

-      Dél múlt 20 perccel. Fáradt voltál és hosszú volt a tegnap este, Mike szólt előre, hogy nem fogsz felkelni 8-kor. Egyébként meg el sem tudod képzelni, milyen jól esett csak feküdni és hallgatni, ahogy szuszogsz. – mosolygott rám. Atya Úr Isten. Meghaltam és a mennybe vagyok.   

-         Öhmm, rendben van. Nem vagy éhes? – inkább váltottam témát.

-        Dehogy nem – de nem mozdult és mivel ő sem, így én sem tudtam a lábai miatt.

-         Harry, a lábad – böktem rá zavartan. Ő csak vigyorgott, mi van most?

-         Zavar? – kérdezte. Ez most valami vicc?

-         Nem, de én, ömm… - elnevette magát, levette lábát rólam, nyomott az arcomra egy puszit, majd nevetve kiment a szobából. Én csak lefagyva ültem az ágyon és azt a pontot vizslattam, ahol a feje eltűnt, ez kb. 10 percig. Mint akit felébreztettek, ugrottam ki az ágyból és mentem be a fürdőbe. Összeszedtem magam, majd én is lementem a konyhába.

-         Tojást sütök. – fúj, ne. Vigyora olyan büszke volt, hogy nem mertem szólni neki, hogy a tojással kapcsolatban aggályaim vannak. – És főztem kávét is. – említettem már, hogy soha életembe nem ittam még kávét, és rosszul vagyok a szagától is? Harry biztos nem tudja. Tudom, hogy finnyás vagyok, de nem tudok mit csinálni vele. Leültünk és közben beszélgettünk, meg minden, ha nem lett volna muszáj kajálom, akkor még azt is mondanám, hogy felengedtem, de nem így volt. Harry igazi úriember volt, kihúzta a széket, öntött kávét (…), megterített. Leültünk és pedig egyre csak beszéltem, húzva ezzel is az időt. Nevetve parancsolt rám, hogy egyek, mire nyeltem egyet, és villámra szúrtam egy falat tojást. A nyomrom szó szerint liftezett és penge élen táncoltam, miszerint elhányom magam, vagy nem. Bekaptam egy falatot.

-         Na milyen? – nem nyeltem le, csak felmutatva hüvelykujjam, jelezvén véleményem, ami egy jóóóóóó NAGY hazugság volt. Így, csupa nagybetűvel… Legyűrtem egy falatot, majd ittam rá egy korty kávét. Megpróbáltam uralkodni arcizmaimon, de szerintem eléggé kevés sikerrel.

-         Van ebbe cukor? – kérdezte undorodva.

-       Nincs – felelte nevetve, gondolom az arcom volt ilyen vicces, felálltam és oda sétáltam a szekrényhez. Beleöntöttem a fél doboz cukrot. Undorító volt, még így is. Olyan szerencsétlennek éreztem magam. Visszaültem, felszúrtam egy csomó tojást és mind bele tömtem a számba, gondoltam minél hamarabb végzek, annál jobb. Kortyoltam egy kis kávét és feszengve hallgattam Harry egyik koncert történetét. Nagyon sok volt a tányéromon és azt hittem sosem eszem meg ezt a szart. Esküszöm, majdnem sírva fakadtam. Betömtem még egy jó nagy falatot és még le se nyeltem, már ittam is rá a kávét. Szörnyű volt, így együtt a kettő. Ekkor toppant be Mike. Rám nézett, majd a tányérra és a bögrémre, majd megint az arcomra. Abban pillanatba, ahogy kitör belőle röhögés, én felpattant és minden a mosogatóba köptem, majd jó alaposan kiöblítettem a szám vízzel. Harry ijedtem és megdermedve ült, össze-vissza kapkodta fejét köztem és a már földön ülő Mike között. Erre már nekem is nevetnem kellett. Harry fejét le kellet volna fényképezni, a pultba kapaszkodva nevettem.

-         Elárulnátok, hogy most mi van? – kérdezte megszeppenve a göndör srác. Mike felállt és hozzám sétált.

-         Nem szóltál neki ugye? – kérdezte vigyorogva. Megráztam a fejem.

-         Chachi nem eszik tojást és nem iszik kávét. Együtt meg főleg nem, csak nem szólt, gondolom nem akart megbántani. – mire én heves bólogatásba kezdtem.

-         Sajnálom, de olyan büszkén mosolyogtál, gondolom, nem sűrűn csinálsz reggelit másoknak. Meg annyira aranyos voltál, itt maradtál velem eset is, meg reggelit is csináltál, nem akartalak megbántani. – szabadkoztam.

-         De most, te tényleg ennyire nem szereted a tojást, meg a kávét? – hüledezet – Láttam, rajtad, hogy nehezen csúszik, de hogy ennyire nem szereted…

-         Mióta eszed? – kérdezte nevetve Mike.

-         Fúj, nem tudom, de azt hittem, soha nem lesz vége, ráadásul a kávéba cukor se volt – borzongtam bele, Mike pedig még jobban nevetett – de beleöntöttem vagy fél dobozzal. – böktem fejemmel a majdnem üres dobozra a pulton. Ezután ittam egy finom bögre kakaót, de nem ettem semmit, a gyomrom kikészült. A kakaó viszont iszonyat finom volt, nincs ennél jobb. Fél kettőkor ott hagytam a fiúkat és felmentem átöltözni. Egy szürke melegítőt és egy fehér pólót vettem fel, kék cipővel. Felkaptam a táskám és lementem. A lépcső felénél hallottam, ahogy csörög az emeleten a telefonom, visszarohantam. Niall volt az.

-   Szia Cailín. – hangja félénk volt, mintha összevesztünk volna tegnap. Tegnap, el sem köszöntem tőlük. Biztos azt hiszi, mérges vagyok rá.

-         Szia Naill. Hogy vagy?

-         Pff, ezt te kérdezed? Nincs semmi baj és veled? – aggódott.

-     Nincs semmi baj, sajnálom, hogy tegnap olyan voltam, de nem tudom Niall, megijedtem azoktól a lányoktól, mintha valami sáskák lennének… 

-        Tudom, édes tudom, hogy rossz volt, és mondanám, hogy soha többé nem lesz ilyen, de ahhoz túlságosan is szeretlek, hogy azt mondjam, ne mutatkozz velem. – jaj, beszarok, azt mondta szeret? – de szerencsére a fiúk is így gondolták, mivel a menedzserrel beszéltük meg. Mindenki egyöntetűen azt mondta, hogy ne szakítsuk meg a kapcsolatot, viszont arra gondoltunk, hogy egy interjúban elmondhatnánk, hogy Louis unokatesójának közeli barátja vagy, így nem piszkálhatnának semmi olyasmivel, hogy valamelyikünkkel kavarsz. Szerinted? – Hallottam, amit mond, de nem igazán fogtam fel, még mindig annál a szónál tartottam, tegnap Harry is mondta, hogy szeret, mármint Niall, de hallani…

-         Cailín? Itt vagy? – kérdezgette.

-         Mi? Ja, igen itt vagyok, szóval hát nekem mind1, de nekem is muszáj ott lennem? Ha kérdezik, elmondhatjátok, hogy ki vagyok, de én nem szeretnék ott lenni. – nem gondoltam, hogy túl jó ötlet lenne, meg egyébként se jöttek még le a képek, nem tudják, ki vagyok, majd ha nagyon durva lesz a helyzet, akkor elmondhatják. Meg anyának és Matt-nek is el kell mesélnem a dolgokat.

-         Rendben, ahogy gondolod. Hányra mész ma?

-       Kettőre. - ránéztem az órára, 10 perc múlva kettő, okés ebből futás lesz…

-         Majd hívlak, Niall – szaladtam le a lépcsőn. Leértem, Harry pedig ott állt az előszobába.

-         Gyere, elviszlek. – hogy ez milyen cuki… Beültünk és elnavigáltam a nem messze lévő tánciskolába.

-         Mike, haragszik még? – eddig nem beszéltünk a tegnap estéről, és Mike-al kettesben se beszéltem, így nem tudhatom, mit gondol valójában.

-         Dehogy haragszik, sőt ő érzi magát rosszul. Mondta, hogy arról beszéltek este Loui-val a kocsiban, hogy veled fog aludni, ha akarod, ha nem, de muszáj volt elmennie. Nem tehetett mást.

-         Tudom, és sajnálom, hogy este olyan voltam, de nem akartam egyedül maradni… - hajtottam le a fejem

-         Héé, ne sajnáld, érthető, hisz nem minden nap várnak sikítozó lányok a ház előtt – kacsintott rám, elvigyorodtam.

-         Hát, igaz, ha fiúk lettek volna… - hagytam lógva a mondatot, Harry meg felnevetett. Mondtam már, milyen csodálatos, ahogy nevet? Hát, ha még nem tettem meg, akkor itt és most kijelentem, hogy az. Hamar oda értünk, sajnos túl hamar.

-         Majd hívj! – állította le a kocsit. Adunk egy puszit egymásnak, majd én kiszálltam és besétáltam. Nem késtem, mert a csapat még nem volt itt, a többiek viszont lázas izgalommal várták a nagy hírt. Egyszerűen fogalmam sincs mi lesz, hogy kit választanak, itt tényleg jó mindenki, de azért legbelül nagyon reménykedtem, hogy én leszek, hisz egy jó nagy löket lenne bekerülni, ha mondjuk a műsor nem is sikerülne, lenne egy csapatom az is valami. Ráadásul sokban tudnának segíteni is… mivel melegítőbe jöttem csak ledobtam a táskám az egyik székre, és Brian-hez sétáltam

-         Hello Ian. – mostanában mindig így hívom…

-         Szia Chach. Mizu? Izgulsz már? - kérdezte egy jó nagy mosollyal.  Ez engem is mosolygásra késztetet, hát igen nehéz dolog az elválás…

-       Igen eléggé, de tudod, hogy egyáltalán nem érzem magaménak a csapatban a helyet, úgyhogy ha nem sikerülne, akkor sem dől össze a világ. - még mielőtt bármit mondhatott volna, leültem a többiek mellé és beszálltam a beszélgetésbe. Kb. negyed óra múlva érkeztek meg a hírrel. Eszméletlenül izgultam, de nem mutattam.

-         Sziasztok, srácok – szólt először Jaja. – első és legfontosabb dolog, hogy itt mindenki remek táncos és el sem tudjátok képzelni, milyen nehéz volt a választás.

-         A tisztázás érdekében a választásunk egy lányra esett, bocsi fiúk – mondta Emilio. Erre nagy u-zás támadt a lányok meg egyre csak vigyorogtak. Ian-re kaptam a fejem, ő is mosolygott. Én pedig csak megforgattam a szemem.

-         És dobpergést – intett Di Moon Brandon-nak, aki a mellette álló asztalt kezdte ütni.

-         A győztes pedig – hatásszünet – Lindsey Clark – mire kitört a taps az arcomra, pedig egy őszinte mosoly szaladt. Nem bántam, bár nem lesz több ilyen lehetőség. Viszont Lindsey mintha nem is örült volna neki, teljesen közömbös maradt. Miután gratuláltam neki, írtam Mike-nak egy sms-t, hogy nem sikerült. Összeismerkedtem Di Moon-nal, és csináltunk egy közös koreográfiát is, imádtam, fantasztikus volt vele táncolni  Teljesen összhangban voltunk. Elhúzódott az óra vagy 9-10-ig ott voltunk és csináltuk, persze nem mindenki, de a legtöbben maradtak, Lindsey nem. Furcsálltam az egésze hozzáállását. Óra végén az 5 texasasi felállt és megköszönte a munkánkat, elszomorított, hogy többet nem jönnek, de túl leszek rajta.

-         Nagyon szépen köszönjük ezt a két táncórát nektek. – kezdte Pacman – és természetesen gratulálunk mindenkinek, főleg az oktatóknak, hogy ilyen tehetségeknek adhatják át a tudást. – a beszédet többször szakította meg taps és éjenzés. 

-         A mai órán megnézhettük, ki mennyire teszi magát oda, attól független, hogy mi lett a mi kis házi versenyünk végeredménye – folytatta Brandon. – viszont a nyertest nem látom – kémlelt körbe. – a srácokkal átbeszéltük a dolgot és új győztest avattunk. – vigyorodott el. Na, ne. Most mindennél jobban vágytam erre a „győzelemre”, hisz a mai óra eszméletlen jó volt, ki fáradtam meg minden, de annyi élvezetett nyújtott, azt szeretném, ha minden óra ilyen volna, mindig ezzel az érzéssel akarok haza menni, ezzel a felejthetetlen és mindent felülmúló érzéssel.

-         Ma csináltam egy koreot, egy olyan lánnyal, aki fantasztikus, kitűnően táncol és teljesen egymásra tudtunk hangolódni. Régen volt már, hogy pár óra alatt összerakjunk egy egész koreográfiát. De most úgy érzem, hogy vele akár 5-öt is megcsinálnák, és meg sem kottyanna. – mindenki felnevetett, még én is, attól független, hogy kezeim mögé bújva takartam arcom. – hiába takargatod magad, olyan vagy, aki be illik közén, téged kerestünk – jézus, de ciki – remélem, elfogadod a meghívást a csapatunkba, és eljössz velünk majd Amerikába. – mire én felpattantam, és oda rohantam hozzájuk, és egy közös ölelésben részesítettem őket. Ebben a pillanatban bebizonyosodott, hogy az élet megéri, hogy megéld!