6.fejezet

Félni annyi, mint meghalni. Annyi, mint mulasztani. Annyi, mint soha. Soha többé. Értsd meg, soha, soha többé. Életed parancsa nem az, hogy kell. Mert nem kell semmi. Nincs kényszer. De tudd meg, hogy ezt itt soha nem tudod megtenni többé. Amit nem teszel meg itt, ma, most, azt nem fogod tudni soha. Amit félsz megtenni most, azt elvesztetted örökre

Ha bárki azt mondja, a férfiak könnyen meggyőzhetők és hamar beletörődnek dolgokba, amit nem akarnak, annak bemutatom Mike-ot. Katasztrófa volt a tegnapi beszélgetés. Most itt ülünk reggel 9-kor az asztalnál és senki nem szól egy szót sem. Kínos. Tegnap Am elmesélt mindent a hercegéről, és mint kiderült ma este találkoznak, ami azt jelneti, hogy nem fog csatlakozni a fiúkhoz. Kezdem úgy érezni, hogy minden összeseik. Nem fogom tudni Mike-ot oda csábítani, ha meg mégis, akkor el sem tudom képzelni milyen, mérges lesz, ha meg látja Louis-t. Bár miért is menne minden simán…

-         Mike, ma este eljössz velem vacsorázni?- kérdeztem félszegen.

-         Minek, itthon nem jó? – kérdezte úgy mintha a kutyája lennék. Remek.

-         Nem, nem jó, Mike. Este 8-ra legyél a Hayden parkkal szemben lévő étteremben. És tanulj meg normális emberi hangon beszélni addigra.– álltam fel az asztaltól és mentem fel a lépcsőn.

Eldöntöttem, hogy egy kis hiszti nem fogja befolyásolni a tervem. Felmentem a szobámba és kiültem az ablakba, felhívtam Matt-et. Kitalálta, hogy cam-ozzunk, mivel régen látott már, gondoltam miért is ne, úgyis csak fél 1-re viszik a bútorokat a házhoz, most meg negyed 10. Amint megláttam a képernyőn tesóm helyes arcát, szememet ellepték a könnyek. Megint jött azzal, hogy milyen érzékeny vagyok, bla-bla-bla… Elmeséltem neki az eddigi napjaimat, a lakást, az órát, a tegnapi estét és a mait is, hát nem igazán örült Niall-nek meg kell, mondjam, de ő mindig is olyan báty volt, aki szerint jobb ha, mindent én tapasztalok ki és én bukom bele vagy nyerek vele. Fel kéne hívnia Mike-ot és beszélnie vele. Már fél 12 volt, mikor mennie kellet. Egy tetováló szalonban dolgozik, mint grafikus, de néha ő is csinálja. Az enyémet is ő fogja, amint anyukám lesz olyan kedves, és bele megy. Felhívtam Sofit is. Már csak egy hónapot kell benn töltenie, utána ide jön. Hát kíváncsi vagyok, mi lesz ezután a kapcsolatunkkal. Ez egy nagy forduló pont, a kérdés már csak az, hogy merre fordul a szekerünk…

Még nem volt egészen dél mikor elmentem letussolni. Ma még táncom is lesz, 4-re kell, menjek és fél hétig tart. Haza jövők és mehetek is Mike és Louis békítő vacsorájára, csak menjen minden simán. Felvettem egy szürke nadrágot, egy fekete trikót rá egy lila kockás inget, és egy lila VANS cipőt. Összeszedtem mindent, a tánchoz is és elindultam. Dél múlt talán 5 perccel, mikor a házamhoz értem. Niall ott ült a lépcsőn. Jézusom, elfelejtettem felhívni és azt is, hogy ma jön segíteni. De rossz barát vagyok, basszus. Oda futottam hozzá, addigra ő már felállt. Nem mondtam semmit, csak megöleltem.

-         Sajnálom, fel akartalak hívni csak történ egy és más dolog tegnap- mormogtam nyakában. Ő a hátam simogatta.

-         Minden rendben? – tolt el egy kissé magától, hogy szemembe nézzen.

-         Hát Mike, meg zakkant, mivel Amanda randizgat egy fiúval, erre ő kiakadt. Megbeszéltem vele, hogy nem tarthatja a szobájába zárva élete végéig, persze olyan mérges volt, hogy, azóta, nem szól hozzám. Amanda teljesen oda van a fiúért és képzeled, ma találkoznak, így nem jön el. Nem tudom kinek lesz rosszabb, Mike-nak vagy Louis-nak. - hangom egyre kétségbe esettebb lett, de nem tudtam mit tenni ellenne.

-         Héé, nyugi szívi, minden rendben lesz. Mike el fog jönni és megbeszéli Louissal a dolgokat. Amanda meg majd találkozik vele máskor, Loui is megfogja érteni, ő is volt 15, és fogadni mernék, hogy pár óra múlva Mike idegbetegen fog hívni és könyörögni neked, hogy ne haragudj rá és, hogy milyen hülye volt. – hittem neki, hogyne hittem volna neki. Olyan magabiztosan nézett szemembe, villogó kék tekintetével, hogy nem tehettem mást, mint hogy elhiszem, hogy minden rendben lesz.  

-         Megígéred?

-         Megígérem- puszilt homlokon, és ölelt ismét magához.

-         Tudod, olyan mintha Matt lennél. – mosolyodtam el. Remélem, nem veszi sértésnek   

-         Ezt jó hallani- nevetett halkan fülembe. Persze, hogy nem veszi sértésnek. Próbálok hibát keresni benne, de nem megy. Mindent tökéletesen csinál.

-         Bemegyünk? – törte meg a nyugtató csendet. Felléptem a lépcsőkön, majd kinyitottam az ajtót.

-         Nagyon szépen köszönöm, amit tegnap csináltatok a fiúkkal, és tényleg sajnálom, hogy nem hívtalak, de Mike és Am elég nehéz eset, ha mindketten haragszanak, főleg ha egymásra. Tudom, hogy ez nem mentség, de…

-         Héé, állj már le, nem haragszom, örülök, hogy figyelsz rájuk. És egyébként is semmiség volt. Legalább dolgoztathattam a fiúkat egy kicsit – vigyorgott hősiesen. Elnevettem magam.

-         Szóval, ezért voltát olyan segítőkész, hogy te legyél a főnök. Hmm, így már minden világos, csak kihasználsz. – fordultam el tőle sértődöttséget színlelve.

-         Még neked áll feljebb, asszony- kapta el a kezem vigyorogva. Mire én ki rántottam magam kezei fogságából és elfutottam, fel a lépcsőn. – Úgyis utolérlek- szaladt utánam nevetve.

-         Hiszi a piszi. - kiabáltam hátra nevetve. Befutottam a szobámba és zsákutcába jutottam. Bevágtam az ajtót, de kb. 2 másodperc után nyílt is újra. Én ismét hátráltam egészen a falig. Sarokba vagyok szorítva. Szétnéztem, hátha találok valamit, amivel védekezhetnék, de nem tudom mit is vártam, egy üres szobától. Egy üres és áruló szobától.

-         Hát úgy látom nincs menekvés, kisasszony. – vigyorgott ördögien a szőkeség.

-         Tulajdon kép, mi rosszat csináltam? – próbáltam hatni rá, persze 0 sikerrel. Jellemző.

-         Hát nem kaptam elég köszönetet, pedig egész délelőtt itt izzadtam..

-         Senki ne kért meg rá- kotyogtam közbe, ami elég nagy hibának bizonyult. Nem szólt semmit csak elindult felém.

-         Csikis vagy? – kérdezte.

-         Nem – vágtam rá kapásból a hazugságot. Eszméletlen csikis vagyok, főleg a csuklóm, és az oldalam. Elvigyorodott.

-         Redben, akkor csikizhetlek, hisz nem zavar. – vigyorgott.

-         De nem mennél semmire- mentettem a menthetőt, azaz a semmit. Már teljesen a falba lapultam, ő meg egyre közelebb jött, mikor már épp hozzám ért volna, életem megmentette a csengő búgó hangja. Fellélegeztem és míg Niall oldalra kapta fejét, én kicsusszantam mellette és lefutottam.

-         Azt hiszed megmenekültél? – vigyorát nem tudta eltüntetni, miközben jött utánam.

-         Nem hiszem, tudom- kacsintottam rá, majd kinyitottam az ajtót.

-         Jó napot! Olívia Gonzales-t keresem.

-         Én vagyok. – válaszoltam és éreztem, hogy Naill a hátam mögött van elég szorosan. Csak ne most bosszulja meg, de ezzel elkéstem. Éreztem, hogy kezeit finoman bordáimra simítja.

-          Meghoztuk a bútorokat. – mondta a kopaszodó, nyurga férfi. Én pedig eddig bírtam és kitört belőlem a nevetés. Nem tudom elképzelni, mi játszódhatott le a szemben álló férfi agyában. Lehet, hogy jobb is.. Niall kilépet mellettem az ajtón, míg én a kilincsbe kapaszkodva, önfelletten nevettem. Egyszerűen, annyira abszurd volt, a helyzet, hogy nem tudtam abba hagyni. Naill jött be, kezében egy zöld kisebb puffal.

-         Cailín, nyugi már- nevette ő is. – már nem is csikizlek, mit nevetsz? – neki meg olyan hülye röhögése van, nem igaz, hogy nem tudja.

-         Hová tegyük le a dolgokat. – jött be kanapéval a férfi, egy másik férfival. Szedd össze magad Olívia. Oké…

-         Csak ide a falhoz, majd elrendezzük később.

Egy jó negyed órába telt mire behoztunk mindent. És még csak a nappalihoz vettünk cuccokat, a szobákba egyenlőre, csak ágyat vettem, legalább is az enyémbe meg a vendégszobába, Veva majd elintézi a sajátját. Kifizettem a szállítást a két férfinak, szerintem többet nem jönnek ide…

-         Na mit hova szeretne a szép hölgy? – nézett rám Naill. Elvigyorodtam. Lehuppantam a 2 kanapé közül az egyikre és elkezdtem dirigálni.

-         Először a szőnyeget tedd le- mutattam az ajtó mellé tekert mogyorószínű szőnyegre. Rám nézett, de nem szólt, tette, amit mondtam, egészen addig, míg ahhoz a kanapéhoz nem értem, amelyiken feküdtem. Tudtam, hogy bajban vagyok, mert eszeveszett rohanásba kezdett felém. Éééssss igen, rám ugrott.

-         Niall, megfulladok. – pont a mellkasomra jött a legtöbb súly. Elhelyezkedtet rajtam, nyakamba fúrta fejét, de legalább levegőt kaptam.

-         Jó éjt. – mormogta.

-         Ne már, el ne aludj. – próbáltam szabadulni, persze hiába. – Niall- rázogattam, de semmi. Egy idő után a szemem elnehezült és én is elaludtam. Arra ébredtem, hogy valaki a képembe lihegett.

-         Cailín – susogta valaki a fülembe.

-         Hagy már – mormogtam félálomban.

-         De már negyed 5 van, Cailín. – szólalt meg ismét valaki. Miért nem lehet békén hagyni?  Át akartam fordulni a másik oldalamra, de a rajtam fekvő súly ezt nagyban megakadályozta. Kinyitottam a szemem, és Niall vidám és egyben kíváncsi fejével találtam magam szembe.

-         Mi van már? – kérdeztem durcásan. Elvigyorodott.

-         Nagyon cuki vagy mikor alszol, meg, ahogy dünnyögsz álmodban, mint egy kislány. – olyan édesen mondta és fej, amit hozzá vágott. Jaj, zabálni való, így nem haragudtam rá, amiért felébresztett.

-         Hány óra van? – kérdeztem

-         Negyed 5 – vágta rá. És mi kb. 1- fél 2 között aludtunk el. Az több mint 3 óra, upsz.

-         Leszáll rólam? – kicsit zavart a közelsége. De csak egy kicsit.

-         Nem – és visszabújt teljesen hozzám, most már tényleg olyan volt, mint egy kisfiú. Felnevettem. És ekkor eszembe jutott, hogy nekem, már rég órán kellene lennem. Az előbb lehunyt szemem, hirtelen kipattant.

-         Niall, négytől órám van. - ráztam meg kétségbe esetten, mire felkapta fejét.

-         Ujaj- fűzte hozzá, nagyon értelmesen. Felugrott, magával rántva engem is. – Szerencséd, hogy kocsival jöttem. - Felkapta az ajtó mellé levágott táskám, kézen fogott és kimentünk. Bezártam az ajtót, míg ő felvette „álruháját”.         

-         Kicsit távolabb tettem le az autót, nehogy valaki észrevegye véletlen. – magyarázott, miközben húzott egy kicsit távolabb parkoló fekete telepjáróra. Juhéé. Imádom a nagy kocsikat. Ezt vele is megosztottam, amit ő nevetve vett tudomásul.

-         Mindig meglepsz. – mondta mosolyogva. Kinyitotta az ajtót, majd körbe ment és beszállt ő is.

-         Ezt hogy érted? – kérdeztem, hisz nem tudom mi olyan meglepő ebben.

-         Hát tudod, a lányok általában a kis cuki kocsikat szeretik, amik kényelmesek – magyarázta, miközben indított. – Erre jössz te és megborítod azt a kevés dolgot is, amit a nőkről tudok. – nézett rám, de tekintette nem volt neheztelő, inkább vidám és elismerő.

-         Sajnálom- néztem rá. Mire elnevette magát.

-         Nagyon édes vagy- nevetett. Ezzel mi történt? – Merre kell menni? – 5 perc alatt ott voltunk, de már így is fél 5 volt.

-         Ne szállj ki. – szóltam rá, mikor nyitotta volna az ajtót. Nyomtam egy nagy cuppanós puszit az arcára, amit ő nevetve törtölt le. – Pedig nem kapsz másikat. - Nyitottam ki az ajtót. – Este találkozunk- ugrottam le a hatalmas kocsiról.

-         Szia – intett vigyorogva. Becsuktam az ajtót, és meg simogattam a kocsit, mire Niall felnevetett és a fejét rázta. Intettem egy utolsót, majd berohantam.

Bent valami vizsga ment, legalább is arra tippeltem. Egy asztal volt a falhoz húzva, amit tükör borított, és öten ültek mögötte. Ők a vizsgáztatók talán? Az egyik fiú, Anton táncolt egyedül, az öt idegen meg írtak valamit, a többiek meg körbe ültek és nézték.

-     Chachi – hallottam meg a nem messze tőlem álló Brian hangját.

-     Szia - léptem közelebb hozzá. – Bocsi a késésért, de elaludtam – pirultam el kissé.

-     Semmi, gond. – válaszolta hatalmas mosolyával.

-     Mi van itt? – érdeklődtem.

-     Meghallgatás. – áhán. – A magas néger fiú Brandon Harrell , a mellet ülő kínai srác Di Zhang, utána a vörös hajú lány Jaja  Vaňková, utána Emilio Dosal és végül Phillip Chbeeb. – mutatta be balról jobbra az asztalnál ülő embereket. -  Texas-ból jöttek és keresnek még egy embert a csapatukhoz. Indulni akarnak szeptemberben az America's Best Dance Crew-ba.

-     Waooo – semmi okosabb megjegyzés nem jutott eszembe.

-     Te nem próbálod meg? – mire hülyén néztem rá. – most miért? Láttam a múltkor, hogy táncolsz és meg kell, mondjam, elég sok embert le tudnál itt nyomni, ha engem kérdezel. – tette hozzá. Úgy beszél, mintha egy bankrablást terveznénk. Nem tudtam eldönteni mi legyen, nem veszítek vele semmit, de mégis ijesztő dolog lenne. Fel sem készültem, mit táncoljak?

-     Menj, öltözz át és addig agyalt ki, semmi veszteni valód nincs, ha nem sikerül, akkor nem. – mosolygott bátorítóan. Elindultam az öltözök felé. Még Veva sincs itt, hogy lelket öntsön belém. Átöltöztem és eldöntöttem, felhívom Mattet és megkérdezem, mi legyen.

-     Szia Matt, zavarlak? – szóltam bele, miután felvette.

-     Te sose, baj van?

-     Hát nem tudom, vagyis nem nincs baj, de itt vagyok táncon. Van itt egy csapat Texas-ból, akik meghallgatást szerveztek, hogy felvegyenek valakit és majd ősszel elinduljanak ABDC-ben. – Mike tudta mi ez, hisz kiskorom óta megnéztem minden részt és természetesen nagy álmom volt a részese lenni, de eddig nem volt rá alkalmam. Talán most jött el?

-     És mire vársz? – itt már eldőlt, hogy lesz, ami lesz megpróbálom. Matt mindig is ilyen volt, bele a közepébe, én mindig paráztam és nem akartam bele menni dolgokba, amik nem tetszenek. Kiskorunkba is ilyen volt, mindig ő vitt engem a rosszba, kivéve egy-két esetet, bár azok kétség kívül durvábbak voltak, mint Matt ötletei általánosságban. Kimentem melegíteni. Előkerültek a kamerák és a srácok egymást vették, ne már…

-     Na megpróbálod? – jött oda Brian. Én Emmát néztem, aki nagyon jó volt.

-     Igen, meg- mosolyogtam izgatottan.

-     Helyes – kacsintott rám. Eldöntöttem, hogy a „Smile Back” -et (http://www.youtube.com/watch?v=ygBhYCMFgZo ) fogom eltáncolni, még Sofival csináltuk Miamiban. Ez volt a közös számunk. Imádtam.

-     Mindenki jelentkezett? – kérdeztem

-     Szerinted van olyan hülye ember, aki kihagyja ezt az ajánlatott? Szerintem te vagy az egyetlen, aki átgondolta és nem vágta rá az igen-t… - válaszolta Brian. – De mindjárt te jössz. – és ott hagyott. Urrá lett rajtam az a kellemes izgalom, mint amit a versenyek előtt érzek.

-         Köszönjük szépen Keyla, és most hölgyeim és uraim következik Chachi Gonzales – Adam, úgy jelentett be, mint a bokszolókat. Mindenki kamerát és telefont szorongatott, nem igazán könnyítették meg a helyzetem, míg én elindultam, hogy szembenézzek a sorsommal, miközben a végzetem rendíthetetlenül jött mellettem…